Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 8. szám - Gróh Gáspár: Miért nem hallgatott Liszt Ferenc autentikus parasztzenét?
A XX. század már másként gondolkozott. A népi kultúra végleges lemerülésének idején fölértékelődtek még megmaradt emlékei. A Liszt életmű örökségére való tekintettel Walker így fogalmaz: „A századforduló után Kodály és Bartók monumentális munkát vittek végbe a magyar népdal terén. Kimutatták, hogy az igazi népzene a parasztság zenéje, amely több száz évre visszanyúló szájhagyomány útján maradt fenn és az égvilágon semmi köze a cigányokhoz. A rapszódiák hosszú időre elvesztették becsületüket. ’Hamisnak’ tűntek és a zenetudósok hallani sem akartak róluk. Ez ostoba hozzáállás volt: a zene értéke inherens, és semmi köze ahhoz, milyen közel áll egy etnomuzikológiai állásponthoz, vagy mennyire tér el attól. Ráadásul ahogy az etnomuzikológia tudománya fejlődött, a rapszódiák ellen felhozott vádak is inogni kezdtek. Mert amit Liszt a könyvében cigányzenének nevezett, arról kiderült, hogy tényleg magyar zene volt, de jórészt felsőközéposztálybeli magyarok által komponált, a cigányok által saját céljaikra kisajátított zene”72. IV. Az európai és a magyar művelődéstörténetben az irodalmi és a zenei népiesség külön pályán futott, nem szólva arról, hogy milyen más jelentést kapott a társadalmi életben, politikában. A magyar irodalmi népiesség már a kezdetektől rendkívül összetett, az irodalmon túlmutató jelenség volt. Ennek sem története, sem tanulságai, és főként mércéje nem alkalmazható a nép zenéje felé fordulást, a későbbi zenei folklorizmust illetően. Itt nincs tér rá, és talán fölösleges is részletesen belemélyedni mindabba, hogy a népi kultúra (illetve a nép kultúrája) iránti érdeklődés mit jelentett a nemzeti ébredésben, a korai, a polgárosodás kísérőjeként kibontakozó nacionalizmusban, hogyan kapcsolódott össze a magyar nyelvnek a művelt rétegek körében való térhódításában (de csak több generáció után szorítva ki a latint, még később a németet). A nemzeti nyelv terjesztésében küldetést találó magyar újjászületésben kiformálódott paraszt-képben már megjelent valami a népi kultúrára irányuló figyelemből, de előzményeiből természetszerűleg hiányzott a népismeret még ismeretlen szempontja. Ez több volt ugyan a klasszicizmus vagy a rokokó bukolikájánál, vagy a német romantikából érkezett impulzusok hatásánál - de a népi-paraszti örökséghez nem sok köze volt. Ám a későbbiekben e kultúrának a magas kultúrára gyakorolt erős hatása, társadalmi szerepe regionális, tehát magyar illetve kelet-európai jellegzetesség lett. Nyugaton a felénk ekkoriban még föllelhető, még élő ősi örökség korábban elveszett - ahogyan nem múlt sokon, hogy nálunk is erre a sorsra jusson. Ha nem érkezik el a Bartókkal-Kodállyal divattá, szellemi mozgalommá váló népdalgyűjtés még néhány évtizedig eltartó ideje, akkor az utókor csak azt állapíthatná meg, amit Liszt és kora alig néhány évtizeddel korábban megelőlegezett: hogy az eredeti, ősi magyar népzene beépült a cigányzenészek muzsikájába. Szerencsére nem így történt, legalább ennyi hasznunk lett a megkésett polgárosodásból. Hasonló csodának egyébként magunk is szemtanúi lehettünk: nem sokon múlt, hogy megmenekültek a majdhogynem felfedezetlenül az ismeretlenségbe vesző archaikus népi imádságok. Néhány siratót ugyan a népzenegyűjtés klasszikus korsza85
