Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 8. szám - Gróh Gáspár: Miért nem hallgatott Liszt Ferenc autentikus parasztzenét?

ihletőjük a természet. Ízelítőül hadd álljon itt könyvének egy jellemző mondatából némi, amúgy meglehetősen terjedelmes töredék - hasonlókat oldalszám lehetne találni: „Szereti az életet, midőn elalszik egy nyírfa erdőben, mintha egy csoport fiatal fehér leány közt lenne, kik bájos mozdulataik által kaczérul hullámzó hosszú és lebegő hajjal, remegnek a láthatatlan csókok alatt, melyeknek öszhangzó mordanteját hallja, melyek alól a fa szemérmesen ki akar siklani, mint egy nő, ki gyorsan félrehajlik; szereti az életet, midőn órákig elnézheti a mértani idomokat, melyeket varjú csapatok sereg mozdulatai képeznek fenn a légben; midőn álnokságban és sebességben versenyez az ép oly félénk, mint gyanakodó túzokkal, midőn gyorsaságban küzd a mozgékony pisztránggal, a folyók mellett elhaladva és a pikkelyes zsákmányt lesve, szereti az életet, midőn megrázza a vadfát, és magára hullatja annak gyümölcsét, mint egy ártalmatlan és Ízletes jégesőt, midőn megeszi a vörös és savanyus bogyókat, és egyúttal beteríti velők a földet, mely hasonló lesz a vérrel áztatott homokhoz...”61 (és így tovább még egy bő oldalon, az idézet a teljes mondat mintegy negyedel). Ilyesmiben persze bővíthette Carolyne hercegné Liszt mondandóját, levél-áradásai megengedik ezt a feltételezést, de: csak ahhoz tudott hozzátenni, ami már megvolt, így nincs okunk Liszt érzelmi áradásának autentikus voltát kétségbe vonnunk. Az tehát nyilvánvaló, hogy a könyv nem a magyar zene cigányok általi elbirtoklását hirdető pamflet, hanem jelentős részben Liszt szabadság és természet himnusza - amelynek alapján könnyen megérthetjük még azt az egykori vágyát is, hogy vándorbatyuval járná be az országot. Vagyis a könyv redukálható arra a kétségkívül bizarr állításra, amiből évtizedekre kiható nemzeti ügy lett, amellyel Bartók még 75 évvel később, akadémiai székfoglalójában is eleven problémaként foglalkozik.62

Az persze nem lehet kérdés, hogy amikor Liszt a cigányzenét vélte a magyar zenének, akkor tévedett. Tévedett abban is, hogy a magyar zenét cigányzenének vélte - ha valóban ezt gondolta. A könyv ugyanis korántsem állítja ezt olyan direkt formában, mint ahogyan gondolni szokás. Parasztzenéről, népzenéről pedig nem is nagyon esik benne szó - ha igen, akkor az a magas kultúra felől való leminősítés.

Lisztnek a parasztzenéhez közeledését tehát több fontos körülmény akadályozta. A legfontosabb a kor egészének szelleme, elképzelése a később használatos műszóval primitív kultúráknak nevezett műveltségrétegről. Miközben már az ’ősi örökség’, a 'nép körében megőrzött hagyomány’ felé fordulás szinte divattá vált, a talált értékeket illett természetes állapotukból kiemelni, megnemesíteni. Később, a századfordulón, de még inkább a XX. század első évtizedeiben jelent meg és vált elfogadottá az a felismerés, hogy ez az örökség közvetlenül is bemutatható, hogy nemcsak régiségük, hanem a bennük kifejezett mitikus-szakrális tartalom és a naiv, rusztikus, archaikus forma önálló érték.

E felismeréshez az is kellett, hogy e műveltség anyagát a tudomány átfogóan föl- gyűjtse, rendszerezze. Liszt több helyen megfogalmazza, hogy mennyire hiányzanak az elméletének biztosabb megalapozásához szükséges kutatások. „Tudtunkra még nem kutatták ki a hasonlatosságot, mely a czigányok és Hindosztán lakói [a kor általa ismert szakirodalma alapján őket tekintette Liszt az európai cigányok őseinek\ zenéjének elvei,

79