Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 8. szám - Gróh Gáspár: Miért nem hallgatott Liszt Ferenc autentikus parasztzenét?

nyelvtana, hajlításai, származékai, változatai, ejtegetése, végzetei, hangmértéke és rythmusa közt létezik, mint ahogy kikutatták s összehasonlították nyelvüket.”63 Máshol a maga látomásos hipotézisének megalapozhatatlanságára utal: „Nehéz lenne e kérdésről alapos és nyomós értekezést írni, mert az csupán következtetéseken alapulhatna, minthogy a gyűjtött anyagok és tények fölötte határozatlan és kétséges természetűek.”64 Ezen a hiányon nem változtatott, hogy előadó útjain Liszt Moszkvától Jászvárosig és Kijevtől Podoliáig - mint korábban esett róla szó - mindenütt igyekezett meghallgatni a helyi cigányok zenéjét. Sőt, éppen személyes tapasztalatai alapján látta világosan, hogy mennyi minden kellene még ahhoz, hogy ez a szívének oly kedves téma tudományos igénnyel legyen feldolgozható. Ennek alapján talán nem túlzás azt állítani, hogy kimondatlanul is megfogalmazódott benne a majdani összehasonlító népzenetudomány igénye: tévedéseivel is hozzájárult annak későbbi kifejlődéséhez. És azt is tudta, hogy az anyaggyűjtésben nem a tanult zenészek segíthetnek, hanem a minél alacsonyabb státusú zenészek, akik sokkal inkább a maguk természetes közegének zenéjét játsszák. Mint írta, a cigányok zenéjét „csak akkor ítélhetni meg, miután egy Ázsia valódi fiaiból összeállított bandát hallottunk, akár híres, akár - mi gyakran még jobb - félig meztelen s éhesen csavargó legyen az.”65

Liszt tehát maga is tapasztalta, hogy eredeti vonásait ez a népies zene inkább a perifériákon őrizte meg. Ez jelzi, hogy a népi zene keresésében nem állt meg annál a határnál, amit az úri közönség körében ismert cigánybandák hallgatása jelentett. Sőt, könyve elejtett szavaiból arra következtethetünk, hogy hallgatott paraszti énekeseket, zenét is. Bartók a cigányzenéről írt könyv francia kiadását idézi erről saját fordításában: „Azok a magyar népdalok és dallamok, amelyek falun találhatók és a fent említett hangszereken (tudniillik furulya, kürt, tárogató, síp, duda) hallhatók, túl egyszerűek és túlságosan tökéletlenek, semhogy valami teljesen meglepőnek a benyomását keltsék; ezért nem tarthatnak számot arra, hogy világszerte tetszést arassanak, még kevésbé arra, hogy egyenrangúnak tekintessenek más, elismerten nagybecsű lírai zeneművekkel. Ezzel ellentétben a cigányok előadta hangszeres zene versenyre kelhet bármilyen más zeneművészettel.”66 Liszt könyvének 1861-es kiadásában ugyanez a gondolat így jelenik meg: „A magyar énekek, úgy a mint azok halváinkban találtatnak, s az áriák, melyek ott háziasán az említett hangszereken előadatnak, szegények és tökéletlenek lévén, nem követelhetik azon tiszteletet, hogy általánosan becsültessenek s ugyanazon rangra emeltessenek, melyet más elterjedtebb lyrai müvek elfoglalnak, míg a hangszer-zene, úgy a mint a czigány zenekarok adák elő és terjeszték, úgy érzelmének, magasztossága és merészsége, mint forma jelessége, mondhatnók, alakítási finomsága által minden versenyt kiállni képes.67

E mondatokból kiderül, hogy Liszt bizonyára hallgathatott autentikus parasztzenét is, de az nem nyerte meg a tetszését. Nem érzett rá az ízére, sokkal közelebb állt hozzá a tetszetős, virtuóz cigányzene. Ezért nem szól a parasztdalok dallamvilágáról, a megjelenítés módja érdeklődését a tetszetősebb, professzionális formák felé fordította. Ne rójuk ezt fel neki: Bartók és Kodály más szellemi közegben, a parasztzene igézetében is azt érezték, hogy a legszebb népdalok sem fogadtathatok el a hangver80