Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 8. szám - Gróh Gáspár: Miért nem hallgatott Liszt Ferenc autentikus parasztzenét?

ideje már a nagy szimfonikus és oratorikus művek korszaka - ezek alkotói problematikája nagyon messzire került az időben nem annyira távoli virtuóz korszakétól. Zenei értelemben így ez a könyv egy korábbi, és talán mondhatjuk így, meghaladott időszak Lisztjét idézheti föl. De ilyen visszafordulásnak a Három cigány című Lenau vers megzenésítésének kivételével nem érezni nyomát az ekkoriban született művekben (Dante szonáta, zongoraversenyek, Mephisto keringő, Haláltánc, Missa Solemnis, Szent Erzsébet legendája). Ami ezt a könyvet mégis összeköti a zenei életmű problematikájával, az a világlátás mítoszi tér felé tágítása és az a törekvés, hogy bizonyos jelképes, de fogalmi-verbális természetű mondandókat a zene nyelvén fogalmazzon újra, hogy megalkosson egy „zenei epopeiát”. Könyve elején Liszt Hegelnek az epo- peiáról való fejtegetéseire hivatkozik, aki szerint „mint minden más műalkotásnak, az epikai költeménynek is szerves egésszé kell önmagában kikerekednie. Ez az egész’ azonban objektív nyugalomban halad, s előterében maguk a részletek, az eleven valóság képei kötik le érdeklődésünket. Ilyen eredeti totalitás az epikai mű: egy nép mondája, könyve, bibliája. Minden nagy és jelentős nemzetnek vannak ilyen abszolút első könyvei, amelyekből saját szellemének eredetéről tudomást szerezhet. Ennyiben ezek az emlékek egy nép tudatának tulajdonképpeni alapjai.” - írja, majd valamivel később ismét leszögezi: „Az igazi eposz először fejezi ki költői módon egy nemzet naiv tudatát.”58 A gondolat lényege Lisztnél is visszatér, eszerint ha a „czigány zene még elszórt töredékei, jelentésök értelmével együtt összegyűjtetnének s egymásra következő renddel állíttatnának elé, mi viszonylagos értékükre nézve szükséges: mint valamely nemzeti épopeia, azon együttes érzelmek kifejezését fognák mutatni, melyek valamely népnél teljesen vérré válva, jellemük által annak erkölcsét meghatározzák, - az ember mintegy felhatalmazva érezné magát hasonló gyűjteménynek az épopeia nevet adni”59 - írja. Okfejtését nem sokkal később azzal egészíti ki, hogy „Egy zene- épopeia is lehet hát biblia, valamely nép könyve, ha olyan mély forrást képez, melyből a nép saját öntudatát meríti-, ha azon élő és egyénigondolatbó\ ered, mely egy nemzet tagjait tudtokon kívül jellemzi, azon társadalmi állapotban, midőn akarat és érzelmek mégnem váltak külön, midőn az erkölcsi élet még nem formuláztatott elvekké, kötelességekké és törvényekké, melyekből hiányzik a különösség és egyéniség és semmi elvont okoskodás tényleges és prózai alakban, nem támaszt igényt a szív jogai ellenében.”60

Szó szerint tehát epopeiáról, eposzról van ugyan itt szó, de a leírt tartalmat ma inkább a mítosz szóval jelölnénk - ami akár a népek ős-eposzaiban is megjelenhet. Ez volt Liszt számára fontos, és a magyarok ügyét úgy gondolta szolgálni, hogy a cigányok mintázta, zenei rendszerbe foglalt magyar érzületből rajzolt ki egy nemzeti eposzt. Nem a cigányoknak, azoknak erre nem volt szükségük, hanem a magyaroknak: saját nemzetének. Ehhez talán méghozzávehetjük a saját korábbi korszakának énjéhez való viszony tisztázásának tudat alatt ható igényét.

Liszt felől nézve érthetetlen, hogy ez a könyv miért váltott ki akkora viharokat Magyarországon, hiszen a könyv tárgya nem a magyarok zenéje, hanem a cigányoké (amely sokszínű, és így magyar is). A könyv egyik meghatározója az a romantikus látomás, amiben a cigányok a szabadság népeként jelennek meg, akiknek legfontosabb

78