Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 8. szám - Gróh Gáspár: Miért nem hallgatott Liszt Ferenc autentikus parasztzenét?
vetkeztetéssel zárja: „A czigányzene népszerűsége bevégzett tény, nem lehet a priori azon ítéletet hozni, hogy az hangvisszásság (cacophonie); mint bizonyosan nem egy tudós hangszerző hajlandó volna tenni, hallva a szentesített hagyományok ezen áthágásának egyszerű jelentését.”56 Később hozzáteszi: „A művelt zenész eleinte annyira megvan ezen hangközök által lepve, hogy nem látja meglepetésnek más föloldását, mint ha azokat hibáknak, a játszó pontatlanságának, s mondjuk ki a valódi szót, hamis kótáknak tekinti; ő szintúgy zavarba van hozva azon hirtelen modulatiók által, melyek becse zenei nézeteinek ellenére vannak, s azok föl fognák öt lázítani, ha azokat komolyan venné. Ellenben a hallgató, kinek az az előnye van, hogy zenét nem tud, s nem ingerlékeny miatta, azonnal figyelmessé lesz egy elem által, mely rajta uralkodik s őt csakhamar gyönyörködteti... A mi mindenekelőtt és mindennél jobban e zene számára megnyeri, ez a rhytmusok szabadsága és gazdagsága, azok sokfélesége és simulékonysága”57 - irja Liszt. És a dolog lényegét illetően nem sokat számít, hogy milyen elméletinek ható elképzelések közé illeszti megfigyeléseit. Mert valójában arról van itt szó, hogy felfedezte ennek a (mindegy is, miként nevezett) zenei rendszernek újszerűségét. Azt, amitől a magyar népzene alapvetően különbözik más európai népzenéktől, és ami valóban Ázsiához köti. De talán még ennél is fontosabb az, hogy ezzel egyidejűleg Liszt közvetlen tapasztalatot szerzett arról, hogy nemcsak egyféle zenei rendszer létezik, a zenei gondolat kifejezhető más hangsorokban, hogy többféle zenei nyelven is meg lehet szólalni. Ez több annál, minthogy sokféle nemzeti zenei nyelv létezik, s ez a fölismerés vezette abba az irányba, amely a hagyományos európai hangzásvilág megújítása terén úttörő szerepe felé vezette. És ezen a nyomvonalon már nemcsak az oly fontos nemzeti és folklorista hatásokra való figyelem mutatható ki, hanem a modern zene olyan nagy megújítói is sokat köszönhetnek neki, mint - ahogyan ezt Bartók igazán értően kifejti - Debussy, Ravel, R. Strauss. A természet- tudományos felismerések értékét tekintve már elfogadott az a szempont, amelyik szerint nem az az igazán fontos, hogy egy-egy új elmélet milyen pontosan ír le valamit, hanem az, hogy mennyire termékenyíti meg a tudományt, és vezeti további felismerések felé. Valahogy így kellene gondolkodnunk Liszt cigányokról írt könyvéről is. Liszt könyve több ponton a cigányzenével való találkozáson túl arra is utal, hogy miként közelített a népi dallamvilághoz. A kötetek részletekbe menő elemzése, esetleg a levelezéssel és más forrásokkal való egybevetése alighanem még mindig sok újat hozhatna a teljes Liszt életmű titkainak megfejtésében, talán még arról is a jelenleginél többet tudhatnánk, hogy könyvében mi az, ami kétségtelenül Liszttől származik, és mennyiben formálódtak át eredeti elképzelései Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegné tollán. Bartók nem tulajdonított jelentőséget a részletek szerzősége kérdésének. A kötetek Liszt neve alatt jelentek meg, ennek nyomán azt kell feltételeznünk, hogy ha elgondolásait nem is rögzítik teljes hitelességgel, azokkal tartalmilag nem állnak ellentétben, személyes és szakmai részleteikben csak pontosak lehetnek. A könyv írása idején Liszt már eltávolodott attól a zenei világtól, amelyben a cigányzene jelentős hatást gyakorolt rá. 1859, a kötet első, francia nyelvű kiadásának 77
