Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 8. szám - Gróh Gáspár: Miért nem hallgatott Liszt Ferenc autentikus parasztzenét?
megkeresnünk a könyvében, amit a zenében is elmondott. így közelítve kötetéhez, annak egyes tézisei - még azok is, amelyek igazát semmiképpen nem lehet bizonyítani - új értelmet kaphatnak. A cigányokról szóló, némely pontján igencsak bizarr könyvét olvasva csak ámulhatunk, hogy mi minden kavarog benne. (Teljesen mindegy, hogy szövege mennyire autentikus, mi az benne, ami valóban, végiggondoltan Liszt, mi az, ami a szöveget a maga elképzelései szerint gondozó-kiegészítő Carolyne Wittgenstein grófné hozzátoldása: a maga kavargásával, színeivel, villódzásával a zeneszerző stílusát idézi.) Az, hogy a kötet negyede - már az első kiadásban (1859) is - a zsidósággal, benne a zsidó művészekkel kapcsolatos spekuláció, látszólag szervetlen. Mégsem az: mert Liszt az európai zsidókban és cigányokban egyaránt a társadalmon kívüli ’néptörzseket’ lát, amelyek fennmaradásukat a maguk mítoszához való ragaszkodásuknak köszönhetik. (De a zsidósággal kapcsolatos fejtegetések mögött akár egy Wagnerrel folytatott rejtett polémia is meghúzódhat, melynek során határozottan védi zsidó tanítványai és barátai zenei teljesítményét - igaz, hogy ez néhol súlyosabb kijelentések felé sodorja, mintha pamfletét írna ellenük.) A könyv témájától látszólag távoli okfejtései azonban hozzásegíthetik olvasóját ahhoz, hogy észrevegye: amikor Liszt a cigányokkal és a cigány-magyar zene problematikájával foglalkozik, valójában már egészen másra figyel. A zene és a mítosz kapcsolata izgatja, a cigányság zenei működésében egy általa elképzelt, zenébe fordított mítosz a fontos. Neki van szüksége arra, hogy egyáltalán feltételezhesse, hogy létezik ilyesmi: ez egyúttal a programzene létének elvi igazolása is. Ezért konstruál előbb az ’örök zsidó’, majd a romantikus cigány ideál oly elterjedt képleteiből újkori mítoszokat. Erre mutat az is, ahogy a rapszódiái mögötti műfaji megfontolásokat fejti ki. Elmondja, hogy a rapszodoszok a hősmondák énekeseiként a görögség nemzeti mitológiájának formálói, őrzői, közvetítői voltak. Az antik görögség mitikus történelmi hagyatékát az ő rész-ismereteikből fogta eggyé a homéroszi szintézis. Liszt korában (és már azt megelőzően) Európa a maga mítoszait formálta, kereste. Ossziánon már túl volt a ’világirodalom’, Wagner a germán hősi múltat jelenítette meg műveiben, a finneknél már gyűltek azok a mozaik darabkák, amelyekből a Kalevalát lehetett összerakni, Arany János a magyar naiv eposzt kívánta újra alkotni. Liszt a (magyarországi) cigányok zenéjét vizsgálva és róluk alkotott képét egyéb tapasztalataival bővítve a mesés Indiából Európáig jutott küldötteket fedezett fel a cigányokban, és azt gondolta, hogy muzsikájuk egy hangszeres zenébe menekített ősi mitológia hirdetése. Ezek az elképzelések tudományosan igazolhatatlanok. Liszt tévedett, persze, nagyot tévedett. De mégis érdemes az általa kifejtett teória mögé nézni: egy zseni tévedésében akár egy zseniális sejtés is meghúzódhat. Arra gondolok, hogy a keleti eredetűnek tekintett magyar cigányzenében, amit tehát a kor tudományosságának megfelelően Indiáig vezet vissza, helyesen sejtette a magyar népzene másfajta keleti eredetét. Azt ugyanis a hallása pontosan megmondta neki, hogy ez a zenei világ egészen más, mint amit Európa a magáénak tekint. De vajon miről szól az Allegro Bar- ba.ro, ha nem erről? 74
