Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 8. szám - Gróh Gáspár: Miért nem hallgatott Liszt Ferenc autentikus parasztzenét?
is erősítette. „Liszt magyarságélménye nem azért mondható [...] atipikus jelenségnek, mintha eleve idegenszerű tudati képződmény lett volna, hanem mert egy olyan korban - a reformkorszak után - is őrzi, konzerválja a nyelvi asszimiláció előtti korszak hungarus-tudatának személyiségalkati jegyeit, amelyben a nyelvhez kötődő nemzeteszme diadala már megfosztotta a soknemzetiségű államközösséghez való tartozás érzését identitásképző spirituális tartalmaitól. Éppen ennek a különös, atipikus magyarságélménynek a rendkívüli intenzitása és inspiráló ereje bizonyítja, hogy a modern kori nemzet-eszme sokkal nagyobb felületen érintkezett, és sokkal mélyebben fonódott össze a modern individuummal, mint amilyen fokú egymásra utaltságukra a ’nyelvében él a nemzet’ ideologémájának politikatörténeti szerepe alapján következtethetünk”51 - írja Kulin Ferenc e ma különös, de akkor mindennapos jelenségről. Ehhez csak azt fűzhetjük hozzá, hogy ami történeti-jogi értelemben egy soknyelvű államközösséghez’ tartozás, az köznapi valóságában egész pontosan az e közösségnek nevet adó magyarsághoz való kötődést jelentett. A modern nemzetfogalomban megjelenő identitásválasztásnál ez több volt, arra épült, hogy ő magyarnak született, a fogalomnak nem etnikai vagy anyanyelvi, hanem szellemi és jogi értelmében. Magyarsága - kétségkívül kissé különös módon - a romantikus művész világpolgársága által nyert megerősítést: nem az ’egyetemes’ megtagadását, hanem kibővítését jelentette. Nem eloldotta európaiságának kötelékeit, hanem gazdagította azt egy szoros kapcsolat kiépítésével. Sok áttétellel, sajátos kompozícióban ebben a döntésben találkozott az örökölt keresztény univerzalizmus és a klasszikus liberális nemzetfogalom emelkedettsége a művész önemancipációs törekvésével. Nincs ezen mit csodálkoznunk: Liszt zenéjét vizsgálva Bartók azt tartja kiemelendőnek, hogy ezernyi hatásból formálódott, amelyeket a maga zsenijén átengedve rendezett új egységbe: ez a sajátos eklektika ott van gondolkodása szerkezetében is. Ezzel számolnunk kell tevékenysége minden területén. A nemzeti hovatartozását illető, más esetekben különösebb magyarázatot nem igénylő vállalásában is ezernyi szempont hatott. De az itt érvényesülő nagyvonalúság, az etnikumhoz, a nemzeti hovatartozás kérdéséhez, a nyelvben megjelenő kulturális értékekhez való kapcsolódás ügyében való szabadság nagyon fontos vonása Liszt személyiségének. Amikor Paganinivel kapcsolatban leírta, hogy „a zseni kötelez”, a saját jelmondatát fogalmazta meg, de a romantika művészének zsenigőgjét a küldetéssel szembeni alázatába forgatta. E szemlélet természetességével nézte a világot, a cigányzene felé is így fordult. Nyilvánvaló, hogy Liszt sohasem ’cigányozott’, ezt a zenét is szakmai gyönyörűséggel és kíváncsisággal hallgatta. Nemcsak Magyarországon, hanem európai kon- certkörútjai során sokfelé. Különös státusú művésztársakat látott a cigányokban, akiknek kíváncsi volt a produkciójára, és arra is figyelt, mit tanulhat tőlük: egy zenész sohasem ilyen vagy olyan zenéket, hanem zenét hallgat. Amikor pedig könyvet ír, akkor azt azért teszi, mert valami mást akar elmondani, mint amit zenéjével közöl. Tekintve, hogy Liszt elsősorban és mindenekelőtt a zene géniusza volt, így nem a cigányokról írt könyvének gondolatait kell rávetítenünk zenéjére, inkább azt kell 73
