Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 8. szám - Gróh Gáspár: Miért nem hallgatott Liszt Ferenc autentikus parasztzenét?

tárni, de a hatásokra való fogékonyság titka független a motívumok sokaságától. Ahhoz, hogy egy művész ilyen fogékony legyen, az kell, hogy sokféle lélek éljen benne. Egy ember sorsába zárva általában azt az egyetlen életét éli, a benne rejlő sokféle lehetőségből azt az egyetlen történetet valósítja meg, amit a körülmények megengednek neki. Lisztnek volt ereje és lehetősége, hogy ne csak egy utat járjon végig. Ezért ellentmondásosnak szokás tekinteni lényét - pedig csak többet próbált ki a benne rejlő lehetőségekből, mint mások.

így állt a dolog életében és zenéjében is, amelynek a pályakép egyik szakaszában fontos kérdése volt a nemzeti zene problematikája. De miért is lett ez olyan komoly kérdés - mind saját zeneszerzői útját, mind az utókor gondolkodását tekintve? Alapjában azért, mert - csak ismételni tudom - a kor szellemi áramlatai és divatjai nyitottak előtte egy ebbe az irányba vezető utat. De nem adtak hozzá térképet, használható fogalmi rendszert. Nem vált el egymástól a sok összetartozó, de mégis különböző világ. Nem volt világos, hogy mi a népies és a népzene közti különbség, hogy a nép zenéje még nem feltétlenül népzene. így nem tehetett különbséget a magyar és a cigányok játszotta magyaros zene között. Egy, lényegüktől független vonásukban azonban megegyeztek: mindkettő új volt számára. így pedig fenntartás nélkül elismerhette magyar zenének azt, amit a magyar cigányoktól hallott. Miért ne tette volna: korának gondolkodásában még nagyon tisztázódott és így nem is vált el egymástól a nemzet és a nép fogalma. így nem tisztázódott a nemzeti és a népi közti különbség sem. Elorváth János a kérdést invenciózusan és alaposan megvizsgálta, és Bajza József elképzeléseiről és szerkesztői gyakorlatáról ezt írta: „Egy dolgot nem látott Bajza világosan: a nemzeti formák mellőzhetetlen követelményét. O a népdalban csak a naiv költészet egyik műfaját látta, nem egyszersmind a nemzetileg naivét... Kora műköltészete, s annak divatos németes formái (melyek ekkor kezdenek csaknem kizárólagos uralomra jutni) jelentették számára az irodalmit, a művészit s ehhez viszonyítva akarta átnemesítve látni a népdalt.”50 Horváth arról is ír, hogy Toldy Ferenc Bajzának Kölcsey modelljével érvel, aki a népdal útmutatását követi, de így született dalai nem népdalok, mert elszakadnak a létrehozó közeg világától, viszont már egyértelműen magyar lírai alkotások - amelyeknek nincs közük az egykori német mintákhoz.

Ennyiből is látszik, hogy miközben a zene nyelvi korlátoktól függetlenül és anyagának másfajta alakíthatóságával egészen másként működik, de történetében mégis felfedezhetők azoknak a problémáknak tipológiai párhuzamai, amelyekkel a modern magyar irodalom alapítói küszködtek, amikor a nép „költői” alkotásaira építve létrehozták a nemzet irodalmát. Liszt ugyan sokban hasonló zenei problémákkal küzdött, de számára azonban nem okozott problémát a nemzet és a nép zenéjének megkülönböztetése (így azt sem tudatosíthatta, hogy az utóbbi mennyire tagolt). Nem foglalkozott tehát ezzel a kérdései már csak azért sem, mert - minden ellenkező nézet dacára - magyar volt, gondolkodásának sajátságaiból adódóan a nemzethez tartozást nem tekintette nyelvi kérdésnek, nyelvtudás nélkül is magyarnak tartotta magát. Az anyanyelv véletlen, de egy nemzeti közösséghez tartozni sorsszerű. Liszt nemcsak beleszületett a magyarságba, hanem ezt az identitást tudatosan vállalva meg

72