Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 8. szám - Gróh Gáspár: Miért nem hallgatott Liszt Ferenc autentikus parasztzenét?

dallamokra épült. Jászvárosi (Iasi) koncertjén (1847. január 11.) egy hóra dallamra improvizál, és zenei anyagába beépíti a román műzene egyik alapítójának, Alexander Flechtenmachernek Moldvai nyitánya részleteit.40

Woronincében, a Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegnével való szerelem ’mézesheteiben’ a hercegné lányának ajánlott ciklusba ukrán és lengyel dallamokat dolgoz fel. Ennek egyik darabja variációsorozat egy „régi ukrán népdalra, amelyet a tizenhetedik századi kozák énekesnőnek, Maruszja Csurajnak tulajdonítanak”41 - tehát nyilvánvalóan ez sem igazi népdal. Ugyanebben a művében más, népi eredetű dallamokat is feldolgoz, amelyekről Walker így ír: ezek „a dallamok nemzedékek hosszú során át szájhagyomány útján maradtak fenn. Mivel az etnomuzikológia tudománya ebben az időben még nem létezett, feltehetőleg Liszt volt az első ’tanult’ muzsikus, aki ezeket a dallamokat az utókor számára lejegyezte.42” Itt is keveredik tehát népi és népies műdal hatása, sőt, alighanem az utóbbi dominál, de ezt az „eltévelyedést” még nem rótta fel senki Lisztnek.

Liszt számára - miként Chopinnek is - a nemzeti zene jelentette a nép zenéjét. Ez világosan kiderül Chopin könyvéből, amely nemcsak az egykori barátság és maradandó nagyrabecsülés érzését, hanem a lengyel Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegné iránti érzelmek fénykörében a lengyelség iránt is fellobbant szerelmet tükrözi. De éppen a népdal, a „nép” zenéjével kapcsolatban Liszt gondolkodásmódjának is tükre. Megkell jegyezni, hogy a lengyel társadalom szerkezete (mindenekelőtt a nemesség számaránya, s a nemesség és a köznép közötti határ elmosódottsága) sokban hasonlított a magyaréhoz. így a kastélyok és udvarházak világa kínált a nemzeti zenének teret - ezt a kortársi gondolkodás lengyel zenének, tehát a lengyel nép zenéjeként fogadta el. Liszt hosszan, a lengyel lélek és művelődéstörténet költői (azaz inkább a friss szerelem kínálta) távlatában írja le a polonézt, amelyet a lengyelek „par excellence első táncá”-nak nevez43. Föl sem merül, hogy ez vajon népi tánc-e, csak azt mondja ki, hogy „a nemzeti táncokban a népek jellemének egy egész világa tárul fel előttünk”44. (Erkel számára sem volt kérdés, hogy a magyar palotás, ’csak’ nemzeti, és nem népi tánc.) Lisztet elbűvöli a polonéz, mint tánc, de zenész-füle mást mond, mint a szeme: a „polonézek zenéje, melynek egyes mintadarabjai egy századon túl fel nem lelhetők, a művészetre nézve kevés beccsel bír.”45 (Pedig polonézeket Mozart is komponált, igaz számára ez éppen úgy csak egy tánc volt a sok közül, mint a lándler vagy a menüett.) A mazurkák viszont elnyerik tetszését. Az esetenként kígyózva „vo- nulós” polonézzel szemben a mazurka egyéni jellegű, személyes, lírai: „a mazurkáknak az az előnyük a többi tánczene felett, hogy szorosabban fűződnek az átélt emlékekhez. FFány üde, csengő hang... ismételhette ezeket a reggel magányos óráiban, a szünidők örömei közt! Hányszor... danoltattak ezek úton-útfélen”46 — írja, máshol pedig megjegyzi, hogy „a mazurka palotákban és kunyhókban egyaránt otthon van.”47 Ám ebben az általános elterjedtségben problémát is lát. Ügy véli, hogy a számtalan variáció, melyek „vegyülékükben mégis oly különbözőek és annyira eltérnek egymástól, hogy néha egészen felismerhetetlenekké válnak”48 akadályozza zenei karakterük meg70