Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 8. szám - Gróh Gáspár: Miért nem hallgatott Liszt Ferenc autentikus parasztzenét?
nésítésének a vers prozódiája iránti vétségeit. Sajátos beágyazódásban, de nem alaptalanul. „A nyugati zene, a német zene, az úgynevezett műzene elkezdte már akkor azt a munkáját, amelyben ma teljes sikerrel dolgozik, hogy meggyalázza, megfertőzhesse, beszennyezze, s ha lehet, kiirtsa a magyar zenét. Ahogy más ritmusa van a magyar zenének is [itt alighanem a vers szónak kellene állni\. S a kettőnek össze kell vágni”33 - írja, és ezt hiányolja, okkal, a Szózat zenéjéből. Indulata nem ér itt véget, igaz, valamennyire hazabeszél. „Mivé tették volna már eddig a német műzene hazátlan bolondjai a magyar zenét, az ősmagyar szellem legdicsőbb alkotásait, ha én rábeszélésem egész hatalmával Káldyt34 rá nem bírom, hogy ássuk ki százados sírjából a kuruc zenét, az igazi magyar dalt, s mutassuk meg ennek a nemzedéknek, amely már- már Liszt és Wagner visításaiban kezdi egyedül látni mennyországát.”35 Ebből is látszik, hogy okkal mondta Mikszáth okos embernek Eötvös Károlyt: az tájékozott volt a hon zenei viszályain kívüli ügyekben is. Ezt mutatja, ahogyan lekicsinylő véleményében összekapcsolja Liszt és Wagner zenéjét: a kortársi Európa zenei világát fölkavaró viszályban, a „romantikusok háború”-jában is határozott véleménye volt. Liszt és Wagner elmarasztalása azt jelzi, hogy a konzervatívabb nemzetiek ízlésének megfelelően a némely összefüggésekben zenei magyarnak tekintett (a Magyar táncokat szerző) Brahms és a honi születésű (Magyar hegedűversenyt író) Joachim József oldalán áll. Kétségtelen, ők közelebb vannak Biharihoz és Liszt Magyar rapszódiáihoz, mint a kései, a Balatoni utazás korának Lisztje... Ilyen világban éltek az akkoriak. Nemcsak Liszt gondolta azt a muzsikus cigányok játszotta zenéről, hogy az a magyar zene, így gondolták, e szerint éltek vele a kortársak is. Liszt azonban elkövette azt a hibát, hogy ezt ki is mondta. Tévedett persze abban, hogy a cigányok zenéje is magyar zene, meg abban is, hogy ezt a zenét csak cigányzenészek játsszák. A zene, és nem a zenetörténet - különösen nem a népzenetudomány ! - felől nézve abban mégis volt valamennyi igaza, hogy ezt a zenét népzenének tartotta. Bizonyos értelemben az is volt, de Liszt nem tett különbséget a nemzeti zene és a népzene között. III. Ám ez a definíciós kérdés nem jelenhetett meg akkor, amikor maguk a fogalmak sem váltak szét. E különbségtétel hiánya önmagában elegendő magyarázat arra a különleges figyelemre, amellyel Liszt a cigányok által művelt magyar zenéhez fordult. Ezt a figyelmet erősítette személyes vonzódása a virtuozitás iránt - így nőhetett a Bihari zenéjével való korai találkozás élménye a cigányzenéről alkotott elképzelése alapjává. Ezt gazdagította, erősítette a romantika cigány-ideálja, a ’természet gyermeke’-kép, a maga útját választó, a maga törvényei szerint élő, szabadságra született emberről való elképzelésével - talán nem túlzás azt gondolni, hogy a romantika korának művésze a maga által megformált cigányban saját vágyainak jelképes megtestesítőjét látta. „Liszt csodálta a cigányok függetlenségét, akik az évszázadok folyamán elképzelhetetlen zaklatásokat is túléltek: gyakorlatilag minden ’civilizált’ európai országból kikergették őket - kivéve Magyarországot, ahol mindig megtűrték a cigányokat - , 68
