Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 8. szám - Gróh Gáspár: Miért nem hallgatott Liszt Ferenc autentikus parasztzenét?

A maga módján ezt a különbségtételt a szatmárcsekei temető is kifejezi. Csoóri Sándor a klasszicizáló Kölcsey-síremlék és a tőle csak pár méterre álló csónak alakú fejfák világát egy képben láttatva írja; „Képekről külön-külön ismertem én az ő síremlékét, és ismertem a pogány eredetű fejfákat is. Szépen elfértek egymás mellett a tudatomban. De az első szembesítés alkalmával, ott a helyszínen, valóságosan fölkavartak. Micsoda hasadék! Láttukon nemcsak a nemzet nagy embere és a névtelenek közti távolságot kellett benyargalnom, nemcsak a nemesség és jobbágyság közt húzódó komor szakadékot, de a léleknek, az ösztönöknek, a kultúrának olyan vidékeit, ahol az egy hazában élők, egy nyelven beszélők nem értik egymást, mert ugyanazok a szavak mást jelentenek...”24 Ennek a távolságnak ismeretében kell méltányolnunk Liszt Ferenc törekvését arra, hogy e világokat a maga művészetében fölülről kösse össze, de mélyen és tudatosan demokrata Kölcsey példája önmagában is elég annak jelzésére, hogy a kultúrák mai elképzeléseink szerinti találkozásának mekkora esélye lehetett ekkoriban. Bármily különös is, de a cigányzene a maga módján hidat jelentett a magas és a népi kultúra között: valóságos kapcsolatot épített, alulról. Legjobbjaiban, ahogy Bihari példája mutatja, sikerrel.

A mindennapok zenei igényeit kiszolgáló cigány muzsikusok produkcióját a társadalom minden szintje természetesen fogadta, sőt igényelte. E szolgáltatás tartalmát mindig a megrendelő határozta meg: az rendelte a nótát, aki fizetett. Bihari is nyilván mást játszott Bécsben, mint Pozsonyban, mást egy főúri bálon, mint egy vidéki kúrián.

Hogy a cigányok szolgáltatta zene milyen sokféle lehetett, arról Degré Alajos is elejt egy megjegyzést visszaemlékezéseiben: „A tősgyökeres magyar Szeged és Nagyvárad szelleméhez szokva, sajátságosán kezdtem magam érezni Temesvárt. Napjában annyiszor elszorult a szívem, mert akármerre jártam, csak fegyvercsörtetést és német beszédet hallottam. Német színház, német közönség, német vendéglő, német cigány, úgy éreztem, hogy még a levegő is német.”25 A muzsikus cigány a piacról él, és azt játssza, amit kérnek tőle. Egy német katonasággal megrakott városban német zenét, máshol más milyet. Amiből az is következik, hogy a helyi igényekhez alkalmazkodva, követve a helyi zenei ízlést, amiben, különösen kisebb helyeken, kevésbé fölkapott bandák esetében a helyi népzenei dialektus ott hagyhatta a nyomát.

A cigány zene ily módon biztosan nem volt egységes: mást hallott Liszt Dobor- jánban, mást Szekszárdon, mást Kolozsvárott. (Jászvárosról, Bukarestről, Moszkváról nem is beszélve...) Ennek nyomán, ha közvetve is, de kellett, hogy legyen valamiféle ismerete a valóban magyar népzenéről, sőt, annak dialektusairól is.

Ezt a feltételezést inkább erősíti, mint cáfolja, amit Liszt és Teleki Sándor találkozásáról tudunk. E szerint a jó cigányzenét hallani kívánó Lisztet a „vad gróf” (ahogyan Petőfinek bemutatta magát) lebeszélte az „igen jó” kolozsvári cigányokról: „de már ezek kótát tudó német cigányok, azt te tudsz eleget: neked olyan kell, aki vadon húzza: a kótába oltott cigány már félig künstler”16 - így Teleki, aki kocsit küldött a „vad bandáért”, akik elő is adták Lisztnek a maguk kohói csárdását, ami azután beépült a XIV. Magyar rapszódiába.

63