Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 8. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 16.)
- Magyarország szerves része! Magyarországon belül! Magyar csapatok jöttek és szabadították fel a várost a huszonegy éves, borzadalmas szerb megszállás alól. Neki is tudni kell! - mutatott rám. - És magának is tudnia kell! - mutatott elvörösödött anyámra, aki összébb görnyedt, mintha ránehezedett volna a fekete szemekből érkező, sötét sugárzás. Mint a diák, aki bizonygatja, hogy ő igenis tanult, olyan kínos zavarban ismételgette anyám, hogy ő ezt mind megírta nekem és biztosan tudok is Óbecse létezéséről.- Persze, hogy tudok - siettem anyám segítségére és előbb rá, majd a férfira néztem. Ágnes néném fedezte fel, hogy olyan a nézésem időnként, mint a madaraké, amikor nem félnek. Ezt a beható nézésemet léptettem szolgálatba és a férfi, mintha kitért volna előle. Behunyta saját szemeit, jobbra-balra kezdett hajlongani a széken, majd felemelte bal kezét és úgy integetett, mintha csendet kívánna. Szeszélyesen lent- fönt képezve a hangsúlyt, mesemondók módján adta elő műsorát.- Tudni Óbecséről? Természetes, hogy tud róla mindenki! Hol van az a Tisza- parti város, ahol tíz perc séta a folyótól a belvárosig? Hát a Dunai Bánságban! Ez így Óbecse. Ámde volt korábban Rácz-becse is, meg Vetus-becse is! Ezeket már nem tudja a kívülálló! Nem elég csak annyi, hogy kisváros Szerbiában, hanem bizony a Vajdaság Dél-Bácskai körzete is! Most valóban csak a lélek lélegzett bennünk, mert levegővétel nélkül húzódtunk vissza magunkba, meg majdnem az asztal alá, anyám is, én is. Szerencsénkre más témát talált a szónok. A keze ügyébe helyezett boros palackot kezdte vizsgálni. A címkét nézte, a dugót szagolta, aztán rázta, majd füléhez nyomva, hallgatta az üveget. Eközben anyám a széles asztal fölé hajolt és a közepe táján megnyomott egy gombot. Kérdő tekintetemre azt súgta, hogy az a cselédcsengő. Itt megnyomja, és a konyhában szól. Visszasutyorogtam, hogy Hruska úrnál az asztal fölé volt szerelve egy zsinór, annak a végére a gomb, és felfelé kellett nyújtózkodnom, ha meg akartam nyomni. Egyszer engedte is Hruska úr. Nem mondott véleményt anyám, azt sem jelezte, hogy hallotta volna szavaimat. Lehet, hogy azt szerette volna, ha csak most, általa mutatva látok cselédcsengőt életemben először. Már jött a néni és szedte össze a tányérokat, leveses tálat. Amikor kiment, vigyori képpel azt mondtam:- Elkígyózott a gyík. És a főemberre néztem, a bátor madarak szemével.- Nem rendezünk parlamentet a téma körül - csóválta rosszallóan a fejét apuka.- Szervőzitás, kérem, szervőzitás.- Ez a latin szó azt jelenti, hogy komolyság legyen - súgta anyám és szigorúra húzott szemeivel nyomatékosította a szót. Arra gondoltam, hogy alighanem ez az egyetlen latin szó, amit anyám tud. Ezt is valószínűleg ettől az embertől tanulta, aki - talán- valamilyen okból számtalanszor dorgálhatta ezt a szót használva, amit maga is ki 30
