Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 8. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 16.)
pillantóba, torkát köszörülgette, mintha mondandója lenne, de benne szorult a szó. A mellette ülő fiatalember, aki máskor szorgosan körmölgette az állítólag rólam készülő „követési napló”-t, most szintén szokott némaságába burkolózott, de éberen leskelődött. Én is csöndben voltam és azzal foglaltam el magamat, hogy pesti barátaim körében piperkőcnek, vagy egyszerűen buzeroidnak titulált selyemsálamat igazgattam a fejemen. Nagyon világosan élt bennem az emléke, miképpen kötöttek fejkendőt a parasztasszonyok hajdanában, közöttük a mi családunk nő tagjai, amikor felnőtt korba kerültek. Mozdulataikat próbáltam utánozni, de selyem anyagú sálam, amelyen aranyozott minták csillogtak, ide-oda csúszkált, néha teljesen le is csúszott, ezért megmarkoltam állam alatt a csücskét, hogy ahhoz hasonló formában maradjon meg, mint anyáink fején a delin kendő. Jól benne jártunk a hegyoldalt borító erdőben s a tolmácsnő még mindig pakolászott. Ámde annyira zaklatottnak tetszőén, túlmozgásosán rakott rendet, hogy mind nagyobb lett a rendetlenség körülötte. Egyszer aztán, végre, megszólalt:- Mondjon már valamit!- Mért kellene beszélnünk is? Nem elég, ha együtt hallgatunk? Bántam, hogy nyegle voltam, de már nem vonhattam vissza. Villanófényt lövellt rám a szemeiből, majd rögtön elrántotta a fejét. Egy ideig úgy látszott: nem tudja eldönteni, mihez kapjon. Végül ölébe rántott a lábai alól egy kartondobozt, feltépte a tetejét és belekotort.- Nem erőltetem, ha nem akar beszélni. - mondta közben. - Természetesen érdekelne, hogy mi fáj, hol fáj magának? És mitől fáj? Mert az lenne a legfontosabb, hogy erre kapjunk választ! Pontosan kellene tudnunk, hogy végül is: mi történt magával pénteken, aminek nyomán kórházba kellett szállítani ? Növekvő ámulatba ejtett, mert hovatovább artikulálatlan hangon kiabált velem, aminek talán nem is volt a tudatában. Reméltem legalábbis. Az a jelenet jutott eszembe, amikor Bulgáriába érkezésem első napján, szállodai szobám ajtajáig kísért és addig megismert, kedves és törékeny személyisége pillanat alatt nyers, parancsoló módba fordult. Ilyesmire azóta nemigen volt példa. Akkor azt követelte ellenkezést nem tűrőn, hogy hagyjam a szobámban a fényképezőgépet. Most mi indokolja harciasságát? Azon még inkább csodálkoznom kellett, hogy hirtelenében egy ragadozó alakját öltötte. Nincs más hasonlat, ami jobban illene viselkedése leírására. Begörbültek és ráfeszültek ujjai a kartondoboz tetejére. A szemét is lehunyta, elsápadt és előregörnyedt az erőlködéstől, amikor ismét kiáltott:- Meg kell mondania, hogy mi történt magával!! - Mély levegőt vett, azután higgadtabban folytatta: - Kérem, vegye le azt a micsodát a fejéről! Semmi szükség rá, hogy azzal viccelődjünk ebben a helyzetben! Kétségeim voltak ugyan hangvételének jogosságát illetően, továbbá azt sem fogtam fel, miért vagyunk valamilyen „helyzetben”, de engedelmeskedtem. Fogságában voltam annak a nem tudni mikor támadt sejtelemnek, hogy valamiben közös a lelkünk. 5
