Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 6-7. szám - Nincsen holló tövis nélkül

maimat felidézni, de néha álomnak gondolom a valóságot és fordítva. Ráadásul nem volt meg a vers dallama. Meg kell találnom a versből egy alapvető sort, esetleg visszavisszatérő szót, amit majd valahogy dallamnak hallok. Akkor jutott eszembe a holló. Arany János verseit sokat olvastam decemberben, szinte egész életművét újraolvastam. Ezt ajándékoztam magamnak az ezredvégre. A „bolondgombá”-ról csak leírása után jutott eszembe, hogy József Attila után ez már kockázatos, de miután kipróbáltam egy pár emberen (nekik szegeztem a kérdést: Mi jut eszedbe a bolondgombáról?) és senki sem említette József Attilát, megnyugodtam. Ilyen görcsösen félek attól, hogy más költők szavait „eltulajdonítom”. Persze igazán következetes akkor lennék, ha ilyen alapon nem írnék soha semmit. Máris régi (örök) mániámnál - írni, nem írni - vagyok. Miután József Attilát név szerint is említem a versben, benne maradt a bolondgomba is. A folytatás, a hétköznapi viselet összehasonlítása a divattervezők agyrémeivel, lehet, hogy a tévé hatása. Mivel a környéken, ahol lakom, csak rosszul és kevésbé rosszul öltözött embereket látok, ilyen szempontból egy csavargó és egy átlagember között alig van különbség. Csontváry a család egyik ismerőse , apámhoz járt néha dolgozni, örökké részeg volt, s bár neki volt hova hazamenni, mégis minden hajléktalanról ő jut eszembe. Több éve halott, de most ebben a versben kapott egy kis „emlékművet”.

A zsarnokság, főleg ilyen egyértelmű utalással Illyés versére, politikailag is érthető, de én nem arra gondoltam elsősorban, hanem a párkapcsolatok zsarnokságaira. (Ember embernek zsarnoka.) Majd ismét a költő és eszközei, a költő és a versírás, a vers mint a vers témája. A költő, és reménytelen szerelme: a vers.

Kérdés, ez az olvasóra tartozik-e? Mióta T. S. Eliot megosztotta az olvasókkal Alfred Prufrock kételyeit az udvarlásról, ez sem újdonság.

Li Táj -Po (701-762) sorait említem még a vers szerteágazó szellemi hátországából, nem kis öngúnnyal persze: „Rég nem írnak már ódákat nálunk. / Kinek mondjam el hanyatlásunkat? / Gaz közé vetve a Dalok könyve / s a Hadak kora tüskét termett csak.” ( S akkor még a tudatalatti - esetleg tudott, de titkolni vagy csupán felejteni akart - ösztönzésekről, hatásokról természetesen szó sem eshetett.)

118