Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 6-7. szám - "Zászlók helyett is lobog a hajam". Tóth Erzsébet: Gyertyaszentelő
„Zászlók helyett is lobog a hajam” TÓTH ERZSÉBET: GYERTYASZENTELŐ Tóth Erzsébet fölemeli a karját, szinte egyetlen mozdulatára versébe indul a világ. Már első kötetében „Tengersimogatás kézfejemen”, „szemek és kezek mágnese” vonzza verssé a külső és belső történéseket. A történés szóval figyelmeztetni akarok a mozgalmasságra, ahogy ez a költészet hánytorog, ring, csapkod a szél- fúvásban, vagy a mozdulatlan hőségben vibrál. Ügy tűnik, mintha könnyedén történne meg, de hát minden sikeres produkcióra hihetnénk, ha nem tudnánk, mennyi munka van mögötte, mennyi lelki gyakorlás ebben a szép gimnasztikában. Szép, magabiztos, izgalmas versek a második kötetben. Egyéniségére gondoltat, bár nem annyira versei egyéniségére külön-külön. Állandóan önarcképét, önmagát keresi, vizsgálja és választja ki a világ dolgai közül; szembenéz, oldalt fordul erős fényben és többféle megvilágításban. ó, verseim, félek tőletek nehéz adósság, ültök szívemen de csontom törik, tükröm kigyullad Anyám sírva fakad valahányszor hozzátok igazítom arcomat szememben hajnalok és világvégek gyakorlatoznak Ami kívül, valóságos tükörben egy fiatal nő arca körül; ami beiül, a gondolatoknak, indulatoknak, jajnak és örömnek a vers. Együtthatásukban keresi magát a költő, összeszámolható, hányszor fordul elő kötetében ez a két szó. Makacsul, sokszor a próba, az önbizonyítás kulcsszavai, s mindig olyan csodálkozással, mintha először látná magát a tükörben, először írna verset, olyan elsőnek és titokzatosnak. Tavasszal hosszú percekig néztem egy barázdabillegetőt, ahogy a szőlőskert tisztásán álló autó visszapillantó tükrében észrevette magát, s nem tudott tükörképétől megszabadulni, leszállni való helye nem akadt, hát röptében próbált megállni, hogy jobban megismerje azt a másikat, aki önmaga. Talán bele is szerelme- sedett, talán haragudott, irigykedett rá, talán gyűlölte, mert megunhatatlan volt, hiszen örökös mozgásban mutatkozott, mindig hagyott valami kétséget, mindig visz- sza kellett röpülni hozzá, mindig röptében látni úgy, ahogy a szél áramlása, a nekilendülés pozíciója megmutatta, mindig másként, sohasem véglegesen. Tóth Erzsébet verstükre éppen ilyen kihívó és megunhatatlan. Nem hagyja odébb állni olvasóját sem, mint ahogy én azt a barázdabillegetőt most is nézem. S már elhiszem, hogy az a verstükör mágikus szentség. Nem gondolok hiú költőies- kedésre, ezért követem végig a nyilvánosság előtt, hogy magamnak is bizonyítsam. Tóth Erzsébet a sokszor emlegetett verset, a költőembert nem önreklámnak, még nemes póznak sem veszi, hanem a legfontosabb lényegek egyikének. „Ilyenkor halnak meg a versek” — írja Félelem című költeményében —, „s én csak nézem tehetetlen, hogy falja őket a keselyű éjszaka”. Abból a környezetből tör föl végső gyalázatként, mikor „csak lágyulunk, mint hús és büdösödünk... és dolgoznak a csontfestő boszorkányok”. „És mint egy halott költő, nyugodtan kérdem: kellene a szívem iránytűnek?” mióta nem szeretlek verset írni sem szeretek úf szavakat akarok kitalálni új évszakokat, új virágokat, új folyókat újra akarok nevezni mindent mert a régiek nagyon fájnak. Ez az idézet ellentétében, a tagadás tagadásában állítja vissza a törvényt, a költészet rangját, a költészet által a szabadság, a változtatás erkölcsét, tekintélyét. „Egy költő halotti maszkja, nincs másom, ami félthető.” De álljak meg, ne böngésszek tovább igazoló mondatokért! A kötetből azért tereltem errefelé a figyelmet, hogy a következő részlet értelmezését ne engedjem elfajulni: „amire vársz, amire várok, az a vers még hiányzik, Édesanyám”. Kihasználható lehetne, csak idézni kellene és kész a bírálat a költő fejére olvasott szavaival. Lám! Lám! De itt a tökélyről van szó, amire mindannyian várunk, érte kapaszkodunk, mint ahogy minden igaz költő lábujjhegyen, kinyújtott karral, már-már repülve akarja elérni a mennybemeneteli köntöst, azt, amit itt Tóth Erzsébet versnek nevez, ahogy mondtam már, a legnemesebb lényegek egyike, amit a legdrágábbnak, az Édesanyának vall meg. Mozgóképsor az egész könyv. Állítsuk le az egyik önarcképnél! Akinek minden kipusztult szeméből, az tud így mosolyogni a repülőre. Annak gyönyörű a fagy. elhinni, hogy a közelítő nyár se lesz sűrű, veszélyes, talán átléphető lesz mint aszfalton a gyerekrajzok. Mert a fájdalmat megtanulta, mint a táncrendet, pokolnak nyoma sincs már, csak lenyelni a napokat egymás után, szelíden, akár az ostyát. Itt belenyugvó-szelíd, máshol vad-ingerlékeny, vagy halálosan kétségbeesett. Ha mondtam izgalmasnak, akkor ebben az arcképváltozásban is az. És izgalmas a szabadságban, s nem elsősorban az ideára gondolok, nem is a szabadversre, inkább a versszabadságra a szabadságvágy és a szabadvers együttesében. És izgalmas az őszinteségben. Nem szeretem a nőköltő ketrecet, sok kétes ítélet ragad hozzá azért is, mert a magyar irodalomban egészen századunk második feléig nem volt egyetlen, nagy költészettel mérhető nő, mert túlzottan nőiesek akartak lenni, ezzel leválasztódni, vagy a férfiak által rájuk kényszerített szerepben tetszelegtek, elnevezve magyar Sapphónak, szaffóskodtak. Csak az őszinteség válthatta meg őket, mint ahogy Petrőczi Kata Szidónia is csak titokban írt versei által lehet költészetünk régi történetében egyedülálló poetessza. Az őszinteség nem művészi mérték, de valóra váltja a művészi értéket, célhoz irányítja a mondatokat, leválasztja a fölöslegeset. Ezért elsőrendű munka az önvizsgálat, az önismeret olyan pontosan, hogy a költő testtel-lélekkel, mint verse alanya önmagától függetlenedjen, önmaga bírája legyen. A férfiak sohasem akartak
