Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 6-7. szám - Szerezzük vissza a szavakat. Beszélgetés Kelemen Lajossal
B. P.: Tehát az összegyűjtött versek könyve, az Aliz már nem lakik itt hozott össze benneteket? K. L.: Az is, de szerintem leginkább a párbeszéd képessége, amit nyugodtan nevezhetünk szeretetnek. Beszéltem a köztünk lappangó mirábiliákról. Nos, véletlen-e, hogy Erzsi Camus napsütése címen ad ki egy esszékönyvet, én pedig több esszémben is idéztem Camus-t, aki hatvan esztendeje mondja, mitől szenved Európa. (Papírból idézem.) „Európa titka az, hogy nem szereti már az életet. Világtalanjai azt gondolták gyermetegen, hogy aki akár egyetlen napig is szereti az életet, az elnyomás évszázadait szentesíti. Ezért akarták letörölni az örömöt a világ képéről, ezért száműzték messzire. A határok miatti türelmetlenség, lényük kettősségének elvetése, az emberi mivoltuk fölött érzett kétségbeesés végül embertelen mértéktelenségbe sodorta őket. Az élet méltó nagyságát tagadva saját kiválóságukra kötöttek fogadást. Önmagukat emelték istenné, jobb híján, és elkezdődött nyomorúságuk: kivájt szemű istenek.” Aki egyetért Camus szavaival, az egy klubban játszik, az arra van predesztinálva, hogy sorstársára találjon. Ráadásul Camus jelenti ki egy helyütt azt, amit sok-sok írószoba falára fel kellene vésni: erkölcsi átgondolás nélkül nincs nagy művészet. Tóth Erzsi pedig nemzedékek sorára érvényes sorstudatot fejez ki, a személyesség nyomatékával. B. P.: Engedj meg egy nagyon egyszerű kérdést. Milyen szempontok szerint, miféle inspirációk alapján fogtál bele a monográfiába? K. L.: Igazad van, ez látszólag egyszerű kérdés, ugyanakkor egy életpálya mérlegelésének fényében a legbonyolultabb kérdések egyike. Erős, határozott szempontjaim vannak. S noha a mai kritikai életet ismerve, vélhetően rengeteg átkot zúdítok magamra, de ez - minthogy akaratos, protestáns ember vagyok - alig érdekel. Őszinte könyvet szándékoztam írni, valami olyasféle hármas ritmusú könyvet, amelynek lényegét a kézirat első változatából Erzsi azonnal felfedezte: ez a könyv róla, vagyis a költészetéről, és csak a költészetéről szól, de a költészetről magáról is, s egy kicsit rólam is. Akart, meggondolt álláspontomnak megfelelően írtam: egyetlen forrásmunkát se vettem figyelembe. De nem azért, mintha fel akartam volna fedezni, hogy mi az alany és az állítmány; minden befolyástól mentesen akartam szembekerülni azzal a csodálatos anyaggal, ami az összes drámai és tragikus vonása mellett az írás isteni szabadságát sejteti. Egyszerűen arról van szó, hogy a saját gondolataim visszké- peként akartam látni Erzsi lírájának alakulását. Némi iskolai alapozás ellenére sem érzem magam tudósnak, nem vagyok irodalomtörténész: legalább ezt az egy dolgot biztosan remekül sikerült bizonyítanom a Szállsz te már, magad... című könyvvel. Igen, ez a címe Erzsi monográfiájának, s ez szinte mindent elárul. Finoman visszautal a Madárúton című antológiára, a költő magányára, mert az alkotásnál nincs magányosabb munka, de utal arra is, amiről Pilinszky beszél; a vaskos föld szülötte a költő, de övé a magasság is, a szárnycsapás reménye. És ha tényleg költő, és nem szókupec, 95