Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 6-7. szám - Kelemen Lajos: A szív hatványai

ben az embernek tudnia kell átadni magát a történés szellemének: hogy ez az egész egyszer igaz volt. „Világot kellene alapítani / és a földön / mint egy végső nagy tavasz / uralkodhatna az ártatlanság...” (.Alkalmi vers) S mennyi gyönyörű akkord, belső dallam zengedezik az illatos időről. A Termés, A lét napos falára, a Sárgahomok - a teherbíró tömörség formai megvalósulásai. A glossza- és novella-versek, prózában fürdőző líra, műfajok ölelkezése, kicsit tán azért is, hogy a Hegel-féle keleti egységes szubsz- tancialitás is megkapja a jussát: Egy nyáron át táncolt, Honey, A lovakat lelövik, ügyel, Egy hatás alatt álló nő, a Régi lány levele. Aki e versek révén beavattatik, megérti, hogy a mítosz magasabb rendű megvilágosodások regéje. S akármiféle sebekről és jajokról penget is a költő, akármennyi boldog kínról dalol, kötődni helyekhez, szeretettel érezni emberek iránt: az ilyesféle érzések ege alatt könnyen szóra lel számos igazsága, mely az üdv jeleit hordozza. Az ilyen mítoszért élni kell, vakon, elszántan. Amíg az egymáshoz tartozás a nap, az álmok, a fény, a test nyelvén beszél.

Ez a hitrege olyan, mint egy kávéház: a virágos pult sarkán gyertya ég - vagy a lázadás kanóca? Az ember inni kér. Képtelen mámorokra iszik, a kő egyszerűségéhez hasonlatos vélekedésekre, az emberi mérték szerint szabott világra. A többi az ösztönökön múlik.

Igen ám, de a dolognak van egy csepp alaki hibája: mindez ábránd. Sietnénk, hogy kiélvezzük, de bemondják a zárórát. Bizony, van egyfajta különleges rangú, emlékekkel fűtött boldogság, s van egy fátum: a tisztánlátás parancsa. Ha valahol, hát itt; nem a vakreményben és a kétségbeesésben, hanem a tisztánlátásban tanyázik a géniusz. Különben a boldogság a gyarmatosítás egy méltányos formája: az ember egység iránti vágyának ad teret, és muúlandóságával lassan elindít a tisztánlátás, vagyis a kíméletlen kérdések felé: „miért nem hívtatok, ha hívtatok miért nem mentem?” Érezhetően arról esik itt szó, hogy egyszer minden távolság és rajongott messzeség betetőződik; s még jó, ha nem rombolódik le épp a világ által. A mítoszban egyszerre csak ajánlatos ismeretté válik a sivatag földrajza. S ki erre, ki arra.

„Szemükben még a legendás csapat. / Nem ugyanazon a villamoson utaznak már.” (Két tétel) Egyik oldalon az ifjúság hagyatéka, amelyben elomlik a külső valóság, a másik oldalon a világ, örökös por- és füstfelhőben, sohasem lehet tudni, hogy kármentés zajlik-e, vagy építkezés, s ez a világ immár semmilyen mítoszt nem óhajt szentesíteni.

Nincs-e itt ok az iróniára, a szarkazmusra? A hűlt álmokba és a nosztalgiával mind drágábbá tett valóság rideg tényeibe Tóth Erzsébet az illúziófosztó méltóság és a méltó ünnepélyesség hangján szól bele. „ha megfeszítenének / se tudnék meghatódni” - állítja, de nagyon is megható (igaz, hogy karcos gúnnyal ellenpontozott) verset ír, kilépve a sóvárgó vágyak templomából, amely bízvást csodálható, néha túl szép látvány is, de nem ugyanaz, mint annak előtte volt, gyülekezete szétszivárgott, ez a templom műemlék. „Úristen, csak ez ne volna ez a hajnali madárzsivaj!(...) mikor hajamból elköltöznek a darazsak / az irodalmi kocsmákból elköltözik hajam / mint egy unalmas szerető, szól hozzám a hűvös / huzat nélküli paplan: szép álmokat”. (Ha látnál így estefelé)

91