Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 6-7. szám - "minden amit ír olyan, mintha ő írta volna". Alexa Károly és Bokányi Péter beszélgetése Tóth Erzsébet munkáiról
Tóth Erzsébet Bevezetőt akartam írni, Erzsi, esküszöm! De hát, levél lett ez is, episztola... Látod, újmódi Mikes Kelemenné válók szép lassacskán, s nem nehéz kitalálni, miiele száműzetés az, ahonnan időről időre dőre s őrült sorokat menesztek szerteszéjjel, ürüggyel, s híján bármi ürügynek. Ür-ügy nekem ez a levelezés, hogy tovább játsszam a szavakkal -s az űrrel. amelyet zűrzavar telít Pedig nem is hiszed, mennyire szeretnék rügyekről írni egyszer, tavaszról, égről, amelyre azt mondhatnám: azúr. (Csábítón kínálja most magát a Koszto- lányi-játék: az Úr csak hál én ezzel sem tudok sokat kezdeni.) Magam sem tudom, mi ez a szörnyű kényszer: minden helyett levél. Tucatszor próbáltam már felmentő ideológiát szerezni hozzá, mondván, van-e manapság más esély az igazmondásra, mint zárt levélben röptetni erre-arra egy - tudjuk, mitől megbomlott idegrendszerérzékeny reakcióit (erre-arra). Mondtam, a napló és a levél tudja csak leírni azt, ami én-magam vagyok egészen egyedül. Mert rajtam kívül másom nincs, s még ez a kép is ugyancsak hiányos. Hogyan tudnék hát W/rígképet kirakni? - magamba zárul az is. Holott csak lustaság és gyöngeség. Bóklászás, téblábolás a nikotinnal-koffeinnal-alko- hollal ébrenlétnek hazudott kábulatban. Nem több. Keresgélés. Olyasféle vegetálás, mint azoké, akik a kukákból bányásszák ki a holnapig-életre valót. És még jó, ha csak gyűjtögetés. cs nem kiárusítás, a betevőért való kirakodás. Magam-bazár. Tudod, írtam egyszeregy cetlit a-tól z-ig arról, hogy milyen szívesen élnék egy olyan országban, ahol mindenki azonosult a szavakkal, ahol mindenki olyan nevet visel, amilyet megszolgál l. A vesszőtől az állítmányig ott minden jelentős és nélkülözhetetlen eleme volna a mondatnak, amely ekként csak értelmes lehet. De itt, ahol a mondat rendre mart jelent, s a szó a lényeget takarni hivatott, az egyetlen becsületes szerep csupán a kérdőjelé lehet. Nem lett belőle publikáció, mivel a velem jelentős mértékben szemben ülő élő klasszikus ellenvéleményt jelentett be Rosszul esett; több heti munkám volt abban a másfél flekkben. Azóta rájöttem azonban, hogy kérdezőbiztosként biztosan csak a zavart konzerválnám. Ez az álom maradt hát konzerválom, amelyet azonban jobb híján még mindig gyakorta fölmelegítek. Eleire kapni tőle pedig nem lehet: kissé dohos már, s a címként a szavatosság dátuma, bizony, jócskán lejárt. Oly sok mindenről volna jó beszélni, Erzsi! Elmondanám, miről szólt volna az a bevezető, ha nem lenne most levél helyette. Hetekig rágódtam azon is. Élőször csak az első mondat hivódott elő: a Tóth Erzsébet lelke piros. A lázadás, Ady, a gyász, az élet és a halál, az alvadt vér színe. A többi már jött magától: a Tóth Erzsébet lelke fehér. A tisztaság, a kiszolgáltatottság, a puskák előtt állók fellépett inge színe, Goya, az eldőlt halottak arcának szürkésfehére; egy átvágott torkú galamb. És végül, természetesen: a Tóth Erzsébet lelke zöld. A szabadság, a tágasság, a vihar előtti tenger színe, a vizbefúltak arai; katonaruha; mimikri és kihívás. Az átvágott torkú galamb a mezőn. Ezt kellett volna szépen megírni. Talán. Talán nem. Mert hát a zászló!. .. lobogva vagy összecsavarva?!.. ugyan! Mellesleg, hogyan is loboghatna; dobozban ritkán fúj a szél. Hiszen és ez a baj itt magunk is konzervlakók vagyunk. Levegő nélkül préselődünk test a testhez. Ezért, ez ellen kell tenni valamit. Vagy kopoltyút növesztve valahogy elviselni, vagy . . Mit mondjak? Itt bent hogy bontasz zászlót? Én azt hiszem - ha akármiből van is, bármilyen vastag is a fala , a zászló előtt a dobozt kell kibontani. Mányoki Endre Mozgó Világ, 1981
