Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 6-7. szám - "minden amit ír olyan, mintha ő írta volna". Alexa Károly és Bokányi Péter beszélgetése Tóth Erzsébet munkáiról
Hol a végtelen közepe? Honnan látható át jobban, honnan kevésbé, hisz mindannyian a végtelen „közepén" állunk, saját időnk a végtelen idő, saját terünk a végtelen tér egy darabja. S ezen belül is hányfajta „idő", hányfajta „tér"! A négyes tagolású kötetben a Csikólobogással, a Fekete dallamok, illetve a Vége a ga- lambkoraak ciklus fogja közre a címadó és a kötet alaphangját is meghatározó vers-sorozatot. Az Egy végtelen vers közepe számozott darabjai tükrözik leginkább Tóth Erzsébet küszködését a folytonosság és megszakítottság egységéért, a pillanat rangjáért az időben, a „közép" rangjáért a végtelenben: „Ha nem kö- nyörgök és nem tagadok, / még megbocsát, visszafogad az idő, / megengedi, hogy gyerek legyek, / beszélgessek a folyókkal, mint a szomorúfűzek, / tudom már hol kell megállni, / lassítani a léptem, / állni, állni a sirályszavú szélben, / állni egy vonatablaknál, / hogy az ország mindig a szemem előtt legyen hallgatni közelről a szívem, / mint a zakatolást." (Egy végtelen vers közepe 12.). Már a címválasztás is jelzi, hogy nem csak ez a ciklus, de az egész kötet egyetlen hömpölygő és szaggatott, összefüggő és címekkel, számozással megszakított versfolyam, a költő, a szervező „közép" köré teremtett, újrateremtett végtelen. Évszakok, helyszínek torlódnak, idők, terek épülnek egymásra az emlékezés, a jelen, a pillanat megélése és a jövő-idézés belső logikája szerint. Persze, túl ezen az alapvető és meghatározó egységen, különbségek, elsősorban tematikus különbségek is vannak a ciklusok között. A cimadó ciklus 2. darabjának három sora ebből a szempontból, a kötet-építés szempontjából, mottó is lehetne: „Ének akarok lenni. / Ének, ének, madárkisérő, a legszebb mégis földet érni.". A Csikólobogással és a Fekete dallamok verseiben válik „énekké", itt találja meg, méri fel önmagát, itt „szegődik el": „ .. ,a folyók mellé szegődtem / egyetlen furulyával, / a hinta nem engedi el kezem." (Gyerek mezítláb). Az Egy végtelen vers közepében már „madárkísérő" az ének, „Csillagok fölé, magunk fölé" emelkedik, horizontja kitágul; „Nagy tengeri óra van a szívem helyén" — írja, s a költővé válás tényét markánsabban, pateiákusabban fogalmazza újra: „De az én zászlómat kifeszitették. / Imádságszerű minden szavam. / Nem sírok. De angyal birkózik papírral. / Rózsa ventillátorral, folyó világtáborral." (3.). A „földet érni", a Vége a galambkor- nak-ciklus konkrét., közösségi indulatokat szólaltat meg, tárgyiasabb verseket vonultat fel, József Attilát, Vácit, Petőfit, Németh Lászlót, Kormos Istvánt idézi meg, e ciklus tartalmazza a kötet legkomorabb, legsötétebb tónusú verseit, de talán a legizzóbbakat is, azonban minden dühe, felháborodása mögött ott van az „érted haragszom, nem ellened" gondolata, mintegy keserü-szép szavai hiteléül: „Ha papírra gyötörték világodat. / úgy nézz a papírra, mintha Világ volna, mintha fénylő éjféli alma, / s nyelveden újra és újra kinyílik a rózsa, / a mondat is lassan lélegezni kezd" (Üzenetek). Olvasom, olvasom többször Tóth Erzsébet lélegző mondatait, valami olyan idézetet keresek, amely pontosabban jellemzi ót magát, költészetét az én mondataimnál. Vöm egy verse a kötet elején, abban írja: „És a nyárfa is, ahogy hullámzik, lángol, / konok fegyelem lesz." (Ahogy hullámzik, lángol). Mi mást kívánhatnék végezetül a hullámzó, lángoló versek költőjének, mint konok, talán még konokabb fegyelmet? (Kozmosz könyvek, 1979) PARTI NAGY LAJOS Jelenkor, 1979. 7-8. sz.