Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 6-7. szám - "minden amit ír olyan, mintha ő írta volna". Alexa Károly és Bokányi Péter beszélgetése Tóth Erzsébet munkáiról

kétfajta pozíció, s megnyit olyan csatornákat, amelyek az egy nézőpont esetében nem nyíltak volna meg.

De a „generáció” másképpen értelmezve is fontos eleme a beszélgetéseknek, hiszen az alkotók jórészt egyazon nemzedék tagjai: ez lenne a Zalán által „arctalannak” nevezett generáció. Nagyon izgalmas, ahogy amolyan „irodalomtörténeti távlatból” ez a nemzedéki arctalanság egyre inkább e generáció arcává kezd válni: vagyis egy olyan nemzedék alkotóiról beszélünk, akik, ha generációs „arccal” nem is rendelkeznek (legalábbis Zalán esszéjének kritériumai szerint), nagyon markáns sajáttal viszont igen. Recepciójukban viszont máig ott kísért sajátos helyzetük: dacára annak, hogy a szakmai megítélése ezeknek az életműveknek vitán felül nagyon jó, jellemzően nem tartoznak a szélesebb olvasóközönség legismertebb szerzői közé az alkotók.

A. K. Magára „alanyunkra-tárgyunkra” térve, ezúttal sem akarok eltekinteni személyes kapcsolatunknak néhány olyan elemétől, amelyeknek már talán van némi történeti-szociológiai érvényességük, azaz, amelyek adalékul szolgálhatnak irodalmunk mozgásmódjainak rekonstrukciójához az 1970-es évek vége tájától.

Személyes „viszonyomat” a költőnővel (azért így macskakörmök között, hogy szó - gyanú - ne érje...) mindközönségesen (és talán) kölcsönösen rokonszenvezőnek tudnám minősíteni, soha nem voltunk közeli barátok, olykor egymás közelébe sodródtunk, ám soha konfliktusba sem keveredtünk. Ez utóbbi tény valószínűleg annak tulajdonítható, hogy - ha szabad így fogalmaznom - egy oldalon állunk, hasonló dolgokat hasonló módon éltünk át és meg, s úgy tapasztalom főleg a legutóbbi egy-két évtizedben, hogy hasonló indulatokat váltanak ki belőlünk a magyar belpolitikai és kulturális mizériák. (Jó ideig pl. ugyanannál a napilapnál voltunk tárcaírók és hasonló módon reagáltunk bizonyos irritáló vagy éppen kedvünkre való eseményekre.)

Ügy látom - és ez személyes kapcsolatunkat is befolyásolja -, hogy Tóth Erzsébet magatartását és viselkedésmódját egyszerre jellemzi a kívülállás és az alkalomszerű, de annál szenvedélyesebb részvétel az irodalmi közélet eseményeiben. „Kívülről”, azaz nem a bölcsészkultúra terepeiről érkezett az irodalomba (ez meghatározza műveltségének szerkezetét is és a könyvkultúrához való viszonyát is), hajdan egészen szűk körökben, emberi közegekben érezte otthon magát, ahol a magánember és a közcselekvő művész szerepe „egyben volt”. Ezek a kapcsolatai mára nagyrészt eltűntek, felszámolódtak a halál és a politikai változások következtében; ugyanakkor nem kerülte ki az alkalmakat korábban (ahogy ma sem), amikor a nagy nyilvánosság előtt nagyon fontos ügyekben és nagyon jó szellemben szót emelhetett.

B. P. 2009-ben a Magyar Hírlapban Péntek Orsolyával beszélgetve merül fel hangsúlyosan a nemzedéknek a politikához, közélethez való viszonya. Tóth Erzsébet úgy véli, hogy a nemzedék egyértelműen „politikus” volt úgy, hogy ez nem mindenkinél jelent meg versben, sokkal inkább a kiállásban az egy ellenséggel szemben. Érinti a beszélgetésben ezeket az említetted „szűk köröket” is annyiban, amennyiben a 70-es, 80-as évek irodalmi életére mint „bensőségesebbre” emlékszik vissza, amelyben

77