Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 6-7. szám - "minden amit ír olyan, mintha ő írta volna". Alexa Károly és Bokányi Péter beszélgetése Tóth Erzsébet munkáiról

magától értetődő volt az alkotó helye a hatalommal szemben. S megint csak e nemzedék sajátos helyzete: a politikai változások gyakorlatilag szétzilálták, s a legszélsőbb pólusokig lökték a generáció tagjait. Még mindig az interjúnál maradva: Tóth Erzsébet elegánsan úgy fogalmaz a kialakult szembenállások kapcsán (konkrétan Petri és Nagy Gáspár kapcsán), hogy annyi történt mindössze, „másokat választottak elődöknek”. Nyilván minden nemzedéken belül léteznek mindenfajta erővonalak, amelyek mentén megoszlanak az alkotók és művek, ami miatt itt talán élesebbnek látszik a váltás 1989 után az éppen a sajátos politikai környezet: az esztétikai, ízlésbéli különbözőségek ’89 előtt mintegy feloldódtak a hatalommal való szembenállásban, aztán a 90-es évektől pedig több irányba sodorták a nemzedék tagjait.

Az én személyes kapcsolatom Tóth Erzsébettel szorosan kötődik a fentiekhez: ahogy mondtad, fontos ügyekben szót emel, szerepet vállal - az a néhány e-mail-vál- tás, ami köztünk zajlott, ahhoz az időszakhoz kötődik, amikor a (komoly várakozást követően, nagy figyelem közepette megjelent - sajnos aztán rövid életűnek bizonyult) Nagyítás szerkesztőjeként olvasta-közölte egynémely munkáimat.

A. K. Mi korábban inkább nagyobb közös alkalmakkor találkoztunk. Emlékszem pl. hogy híres-hírhedett „szentendrei beszéde” (1980. október utolsó napján) elhangzása után Agárdi Péter, a kultúrpolitikai vezetés értelmiségi álarcát elhajító „korosztályi” rezidense-megbízottja, felháborodottan kérte tőlem (is) számon, hogy miért nem utasítottuk vissza az elhangzott, gyalázatos szavakat Kádárról, 56-ról. Mi ? Akik - mozgóvilágosok - éppen akkor vívtuk a legkeményebb csörtéket a pártközponttal? Megjegyezném, hogy ez a bátor „szóemelés” (mesterünk, Illyés Gyula szavával) alig egy évvel pályakezdő kötete megjelenése után - sikerei csúcsán - történt: volt mit kockáztatnia... A mostanában megjelent Szőnyei Tamás-féle titkosszolgálati anyagfeltáró könyvben is jó párszor ott találjuk a nevét. Néhol egészen bizarr szövegkörnyezetben és feljelentői toliakból: „Hatvani Zoltán” költő is volt meg spion is, „Horváth Gyula” hisztérikusan elkötelezett feljelentő és andalgó - ám poetrisszánkra „kihegyezett” lírikus, amíg ez a kettősség „Jézus Krisztussal történt találkozása után” fel nem oldódott. És volt olyan - egy „Rigai” fedőnevű jómadár - aki Erzsébetünk Klári húgával „járt”, hogy Erzsit rendszeresen „felnyomhassa”.

Az utóbbi években gyakrabban találkozunk, egyrészt mert szinte földiek vagyunk (Pestújhely hol kies, hol mind kietlenebb fertályain), másrészt mert olykor közös terekbe terel a kulturális élet, a politika, a média. Mindketten zsűritagok vagyunk az éves laki teleki filmszemlén, oda s vissza együtt jövünk-megyünk végigpletykálkodva az utat, Erzsébet nagyon szép cikket írt polgár-könyvemről (hadd idézzek belőle - oly ritkaság... - némi önelégültséggel: „meggyőződésem, hogy az utóbbi évek legjelentősebb, legmegrázóbb, indulatoktól fűtött, mégis józan, kétségbevonhatatlan, szomorú következtetésekkel teli esszéje”, elnézést...), kis ideig „főnöke” voltam az Új Maó-nál, ahogy becéztük a sanyarú sorsú lapot („Olvasószerkesztőnek vett föl A. Károly” - olvasom ma már mélázva), prózakötetét bemutattam a Polgárok Házában, és maradtak még közös íróbarátaink is (Lezsák, Zalán pl.) - hát ilyesmik, hir78