Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 6-7. szám - "minden amit ír olyan, mintha ő írta volna". Alexa Károly és Bokányi Péter beszélgetése Tóth Erzsébet munkáiról

„minden amit ír olyan, mintha ő írta volna"

ALEXA KÁROLY ÉS BOKÁNYI PÉTER BESZÉLGETÉSE TÓTH ERZSÉBET MUNKÁIRÓL

A. K. Ezek a dialógusok, amelyekben egy-egy számunkra (mindig) fontos, és ami esetünkben ugyanazt is jelenti, folyóiratunk, az Életünk számára (valami oknál fogva hirtelen) aktuálissá vált írói életműveket (Zalánét, Gécziét, Tárnokét, Ambrus Lajosét...) igyekszünk értelmezni, és amelyeket (mi tagadás) narrációs kísérletnek is szánunk, jelesül: a beszélgetés (látszat) spontaneitását próbáljuk egyeztetni bennük az elemző esszé beszédmódjával, nos - olyan hosszadalmas kezd lenni ez a mondat, mintha egy sápadtabb Krasznahorkai-szövegből vágtam volna ki tehát ezek a beszélgetések akkor sem lennének képesek mellőzni a rejtett vagy közvetlen generációs szempontokat, ha erre tudatosan törekednénk. Miért titkolnánk: mielőtt hozzáfognánk egy-egy beszélgetéshez, számbavesszük a szakirodalom aktualizálható észleletei mellett a személyes kötődések tényeit is. És éppen ezek, a korosztályi élmények különbözőségei adják - reményeink szerint - azt a termékeny feszültséget, amely maga is értelmező tényező, vagy az lehet. A generációs másság persze együtt jár egyéb elemekkel is, amelyek legfontosabbja: ki milyen irodalmár státusban találkozott a beszélgetés alanyá- val-tárgyával, a szerzővel magával. (Személyes barátság, szerkesztő-szerző, egy mű és a „szimpla” olvasó, a mű és a kritikus.)

Mindezt (talán) azért volt helyénvaló ez alkalommal elmondani, mert terveink szerint az Életünk Tóth Erzsébet-különszámához kapcsolódó közös elemzésünkkel egy sorozat középideje felé érkeztünk el. Ezt az nyomatékosítja - miért hallgatnánk el ezt is? hogy a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával egy kötetbe szeretnénk rendezni beszélgetéseinket - határidőre, azaz belátható terminuson belül.

B. P. A „generáció” valóban afféle központi fogalma ezeknek a beszélgetéseknek. Elsősorban azért, mivel az egyes szerzők művéhez kétféle viszonyulást tesz egyidejűleg lehetővé: a Tiédet, akinek számára a tárgyalt szerzők, művek nem „irodalomtörténésként” nyilvánulnak meg, hiszen jórészt személyes ismerőseidről, barátaidról szólnak a beszélgetések; aztán meg ott az én nézőpontom: az alkotókkal én úgy találkoztam, mint „beérkezettekkel”, akik mögött már jelentős életmű áll. Te folyamatában látod/láttad az életművek alakulását, én „egyben” tekintek rájuk - már eleve ez kijelöli a kétféle értelmezői pozíciót. Ugyanez a helyzet a 70-es, 80-as évek irodalmi és társadalmi történéseivel: nekem (irodalom)történet, Neked megélt, megküzdött valóság. Remélhetőleg az alakulgató kötet egészében valóban termékennyé lesz ez a

76