Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 6-7. szám - Tóth Erzsébet: Tárcák

NINCS BENNE LÓ

A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján írom ezeket a sorokat, nyugalom és nyugtalanság hullámaival szívemben és agyamban. Hátborzongató emléknap ez, nyomorúságos és felemelő egyszerre. Halottak és élők körülöttem. Ne legyenek kétségeink: a kommunizmus a mai napig szedi áldozatait, én magam is áldozata vagyok. Este majd gyertyát gyújtok, most a monitor kék vízszintese világít, az egér piros szeme a mécses.

Élek, írhatok, emlékezhetek, nem vagyok beteg, ésszel szinte fel sem fogható helyzet, alighanem csupán a szerencsének köszönhető. Hiszen életem túlnyomó részét, fiatalságomat, legtevékenyebb felnőttségem éveit a kommunizmus eszméinek uralma alatt kellett elviselnem. Aki fellázadt, alkoholista lett és ebbe halt bele, más megoldás nem volt. (Eszembe jut egy riport részlete a tegnapi újságból: „Természetes halállal halt meg? Igen. Hátba szúrták.”) Aki nem lázadt, mert élni akart, gyávaságokkal, napi megalkuvásokkal küzdött, próbálta valahogy elhitetni magával: megéri. Megéri ? A sok kis átmeneti hazugság majd egyszer igazsággá fog összeállni ? Komolyan hinni lehetett ebben? A halogatások, a jobbra-balra szambázások, dagonyázások, elhallgatások után a koporsóban majd tiszták lehetünk? Ugyan. Legfeljebb bűneink halállá állnak össze.

A kommunizmus áldozata és a magyarság igaz hőse volt Csurka István, és olyan erővel áldotta meg a teremtő, hogy hetvennyolc évig bírta a harcot nem akármilyen erőkkel. A veszteség felmérése lehetetlen, mert az élő embert nem pótolja semmi. Hiába soroljuk érdemeit. A tudat, hogy van köztünk valaki, aki nem alkuszik, mert nem alkudhat, az alkuszok rég kizárták soraik közül, lassan múlt időbe fordul. Volt. Itt maradt minden sora, melegedhetünk a sorokból sugárzó emberségnél, szikrázó elménél, a levezetések tisztaságánál, könyörtelenségénél.

Sírni már nincs időnk. Amiről ő beszélt lassan harminc-negyven éve, és amiért annyit vádolták, gyalázták, most már mindennél jelenvalóbb lett. A kommunizmus maradékával összefogott világbirodalom ereje képes arra, hogy mindenestől faljon fel kicsi, elnyomorított népeket, ha nem vigyázunk. A szavak - amelyek már régen nem szavak többé, mert mindenkinek mást jelentenek, megszűnt a közmegegyezés a szavakat illetően - helyett tettek következnek. Európa vádol és kifoszt és büntet. És cinikus is, mert teheti. Van pofája - Európa emberi arca a múlté, elveszett valahol a tizenkilencedik században - és ereje hozzá. A véleményszabadság elfojtásával bélyegzi meg Magyarországot - ahol soha ennyi gyalázat és vérlázító hazugság nem jelent meg a sajtóban, mint manapság -, és természetesen megakadályozza a weisbadeni szimpátiatüntetést a magyar miniszterelnök mellett. Akik viszont ellene tüntetnek, antiszemitizmust mázolva rongyaikra, azoknak szabad a tér.

Álljunk itt meg egy polgári szóra. Népek sorát, egész Kelet-, Közép-, Észak- és Dél-Európát büntette, alázta meg, fosztotta meg méltóságától a gyarmatosításain meghízott, angolszász, de főleg a latin-germán felsőbbrendűségi tudatától soha megszabadulni nem tudó Nyugat-Európa. Majd az „európai” felsőbbrendűségi tudat ál70