Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 1. szám - Antonio Sciaccovelli: Horatius és Leopardi között
ANTONIO SCIACCOVELLI Horatius és Leopardi között Megérkezve a 12 legszebb magyar versről szóló konferenciasorozat kilencedik állomására, talán az egyik legnehezebb fordítási feladatunkkal állunk szemben: még egyszer a vers többszöri olvasása, a szövegbe való gondolati behatolása és a világirodalmi kontextus megvizsgálása feltétlenül szükséges, hogy a kihívást elfogadva, ha nem győztesek, de legalább a legkisebb vérveszteséggel kerülünk ki a csatából. A költészet univerzális témái közé tartozik az idő múlásának, az ember életének az évszakokkal való egymásutániság-ábrázolásának, pesszimista olvasatokban az önsajnálatnak lírai megidézése: A közelítő tél című vers is ehhez a vonalhoz tartozik, melynek hatalmas versanyaga ókori, középkori és újkori költők hadának köszönhető. Ritka az a költő, aki - sokszor a fiatal kora ellenére is - nem szövi át költeményeit azzal a gondolattal, hogy a zsengekorának szépségeit {díszei), erős, dinamikus biológiai megnyilvánulásait (a liget, a balzsamos illatok, ngerlicék búgása, stb.) hamar a lassan, vagy netán gyorsan lezajló megöregedés szürkesége, kilátástalansága követi. Az évszakok váltakozásában preflgurált emberi élet ciklusának visszafordíthatatlan rohanása a vége (és a végzet) irányába már a Prédikátor könyve említi, hiszen egyik nemzetség elmegy, és a másik eljő; afold pedig mindörökké megmarad (1,4), a görög és latin líra pedig kimondottan kedveli ennek az érzésuniverzum poétikai (a szó etimológiai értelmében) értékét, kellőképpen megbecsüli és költői hagyományba fekteti. Mimnermosz Nannó című versében már megjelennek a Berzsenyi által is használt toposzok: Élni mit ér arany Aphrodité nélkül s mi lehet szép? Úgy mint fán a levél, ha virágba borulva tavasz jön, zsendül, nő, mihelyest érik a napsugarak, úgy mi arasznyi időn örülünk a drága napoknak ifjan, az istentől hogy mi a jó, mi a rossz, nem tudván. De elénk állnak feketében a Kérek, Egyik a vénséget tartva kezében elénk, másik már a halált. Be hamar megfonnyad a hamvas gyönge gyümölcs, hol a nap szórja a földre a fényt! Ám ki a csúcsra felért, mindjárt megfordul a sorsa, rögtön az életnél jobb neki már a halál. vagy Sapphó Párbeszédében: „Lánykorom, te, lánykorom, te, merre röpülsz, ha elhagysz?” 52
