Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 6-7. szám - Tóth Erzsébet: Tárcák
Vrkljan emlékezik, és Dórához, a színésznőhöz, aki már évek óta nem beszél, Marinához, aki már emberöltők sora óta halott, az életben felőrlődött, tönkrement, meghalt barátaihoz kötözi magát, hogy élni tudjon. Marinát elsősorban nem költőként faggatja, a költő élete fontosabb most, mint a költészete, bár tudja, hogy a kettő ugyanaz. „Verseim naplók, költészetem- személynevek költészete” (Marina Cveta- jeva). De mivel a költészet rejtélye feloldhatatlan, csak Marina mindennapi lényét, az életét faggathatja, azt a részt, ami minden emberrel megtörténik. Ruhák, születési hely, gyerekek, család, életkörülmények. Marina és családja lóhúst ettek, mert az volt a legolcsóbb. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy Irena Vrlkjan Berlinben, míg a könyvet írta, és Marináról gondolkodott, bement egy henteshez és megkérdezte: Lóhús kapható ? Szeretné megkóstolni, hogy közelebb kerüljön Marinához. Anyám szerint a lóhús édeskés. Én nem szeretnék lóhúst enni. Mire emlékszik Irena? „Még nem jött el a jégtáblák, az üzletek, a hangos mérhetőség kora, a művészethez árnyékra volt szükség, nem pedig harsány színpadi fényekre. A vágyak még nem változtak át olyan kézhezálló dolgokká, mint amilyen a hírnév, az autó, a félelem” Irena Vrkljan, aki Szerbiában született, abban az Európában, ahol a legtöbb „idegen” lakott egymás mellett, már gyerekkorában idegenül érezte magát; csak amikor jóval később a hozzá hasonlókban magára ismert, az ő lakásaikban, kuckóiban, egymás testmelegében, ismerős szellemiségében, tengődésében tudott egy kis otthonosságra lelni. Később is idegen mindenütt, ahol jár, lakik, és útjain ő is bejárta azokat a helyeket, ahol Cvetajeva megfordult. Nem kereste Marina lakhelyeit, ezek a városok adódtak Kelet-Európábán. Belgrád, Prága, Berlin, Zágráb. Amikor Marina egy könyvben, mint egy meteorit, berobban az életébe, ismerős világot talál. Ismerős a mindenütt idegenség, űzöttség, a külső idő nincs szinkronban az ő belső idejével, és a bejárt, megismert városok nem tudnak meghitté válni. „Lehetséges szemlélni a külföldi, idegen helyeket.” Szemlélni lehet. De otthon lenni ott, idegenben, találni kell valami kapaszkodót. Ami elviselhetővé teszi az ottlétet, nem más, mint egy irodalmi emlék, Bécsben mondjuk a Doderer- lépcső; Prágában Irena azt latolgatja, találkozhatott-e Cvetajeva Kafkával. Berlinben Marina Berlini életét éli, és átérzi elvágyódását. „Az elmúlt életek is részeink. Ezzel a tudattal lehetséges elszállni innen, ebből a szürke berlini zónából. Lehetséges elindulni a hosszú utakon, az alacsony kerítések mögött állni Prága külvárosában vagy Meudonban (a repülők és az autók hangjai rögtön visszavonulnak innen), lehetséges nyugodtan elfogadni az előrelátott veszteségeket. És ekként fészket rakni a képzeletbeliben. Mert valahol muszáj élni.” (Irena Vrkljan: Marina, avagy az életrajzról L’Harmattan Kiadó, 2009) Muszáj valahol, ha az otthon kitaszított, ha elüldöztek, ha leszakítják rólunk a hazánkat, ha olyan korán és váratlanul lenyisszantják rólunk a gyermekkort, mint a tengeri csikóról vágja le fejét a selymen az olló. Marina a férjével megy Prágába, mert Szergej Efron oda kapott ösztöndíjat, és Marina Szergejt választotta. Élete már az 67
