Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 6-7. szám - Tóth Erzsébet: Tárcák

övéhez van kötve. Női sors, férfiak által meghatározott, sokkal erősebben, mint a regényben felbukkanó másik három-négy nő sorsa. De Marina mindenütt felolvashatja a verseit. Olvas Prágában, Párizsban az egyre ritkuló hallgatóságnak, nem a verseké az idő, pedig akkor is micsoda költőket szült ez a nyomorúságos Európa: Mandelstam, Blok, Ahmatova, Paszternák.

Marina személyisége, tehetsége lenyűgözi a körülötte levő és távoli férfiakat, nőket, művészeket. De az ő élete és képzelete tisztességes. Paszternák hozzá írott verse: „Én virágzó percekben nem kerestem, / Kasszandra, ajkadat, Kasszandra, szemedet,/ de szívünk decemberben, ünnepesten,/ emlékezés kínozza meg!” Ez a szerelem túl, vagy inkább fölötte lebeg a hétköznapok kapcsolatainak (házasság, barátok, gyerekek) erősebb azoknál, mert míg a hétköznapi élettel birkózik a költő, ezek a kapcsolatok adnak erőt az élethez. Az élet fenntartásához. A gyerekek neveléséhez, egy gomb felvarrásához, a tea megfőzéséhez. Marina Paszternák és Rilke leveleit olvassa, aztán bemegy Szergejhez, a kötényébe gyűrt levelekkel. „Van rá bizonyíték, hogy Marina csak a leveleiben volt boldog.” - írja Irena. „Anyámhoz csak Szergej és Paszternák nőtt föl szellemileg” - írja róla lánya.

Aki arra született, hogy idegen legyen, már a szülői házban is idegen, ha elutazik, vagy elköltözik más városba, országba, legalább meg tudja magyarázni az idegenséget. Meg tudja? Marina mellett, ha távol is, de Biok, Rilke, Mandelstam jelentette az életet; talán amikor fiával ment a száműzetésbe, akkor is az ő soraikat mondogatta. „Marina ismerte a búcsú érzéseit. Átutazta Európát, és állt idegen, lefüggönyözött ablakok előtt. Ami megjelölte, az a saját nyelvének ereje volt. Álldogál így agyonmosott ruhában egy nő, költőnő. Különféle lakhelyeken, melyek ma már nem léteznek. A poggyász azonban közös, és itt marad.” - írja Irena.

Ingeborg Bachmann jut eszembe - aki szintén egy kelet-európai eldugott fészekből szárnyalt fel, és lett sokkal híresebb költő, mint Irena -, az ő levelezése Paul Ce- lannal, az őket összekötő fájdalom és egymásra ismerés, és a hétköznapok Max Fritzzel. Szerencsésebb volt Ingeborg, aki egy római szállodatűzben halt meg negyvenhét évesen, mint Irena, aki ötvenéves elmúlt, amikor megírja első regényét, amelyet idegen nyelvekre is lefordítanak? Itt tartok a sorsok egymásra vetítésében, amikor a regény egy félmondatában említésre kerül Max Fritz, aki még élt akkor.

Én is éltem még, amikor a könyvfesztiválon, idén tavasszal egy pályatársam rámutatott Irena könyvére. Ezt olvasd el. Még ott helyben belelapoztam, és a mondatok ritmusában, visszafojtott feszültségében, kopogásában megismertem az én dallamomat. Mintha a pár éve írott Láncok a csuklón című regényembe találtam volna vissza, így kopírozódnak egymásra életeink a regényekben, és az életeinkben, amíg kétség- beesetten keresünk valamit, amíg nézzük az idegen városokat.

„Ami megmarad: magányos szövegek, történelemre várva.” - mondja Heiner Müller.

68