Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 6-7. szám - Tóth Erzsébet: Tárcák
a tizenhat éves fiút. Mit válaszoljon neki ilyen fáradtan? Marina sovány, néma. Mur kikényszeríti belőle az ígéretet, hogy kapni fog új ruhát.” „’Ha tudtam volna, hogy költőnő, elmentem volna a temetésre’, mondta még a lakásadónő. így senki nem tudja, hol a sírja. Mur fiatal volt, az anyja szemére hányta tehetetlenségét, gyakorlatiatlanságát. Nem volt vele sem a férje, sem a lánya, sem a testvére. Már semmi nem melegíthette fel. Az élet gyorsan, egy pillanat alatt elmúlt. A kötény mély zsebében már nem voltak versesfüzetek. Ez az áram elhagyta a testet, ahova képzelet helyett halálos fáradtság költözött.” (Részletek Irena Vrkljan: Selyem, olló és Marina, avagy az életrajzról című kisregényeiből. Fordította: Radics Viktória, L’Harmattan Kiadó, 2009) Marina Cvetajeva ma már minden oroszok Marinája, így emlegetik, keresztnevén, mintha a lányuk, testvérük, húguk, barátnőjük volna, ahogy nyilvánvalóan az is. 1941- ben, amikor feladta a küzdelmet, néhány irodalmáron kívül senki nem ismerte. 1962- ben kezdték a Szovjetunióban újra kiadni verseit, akkorra ért meg az idő, hogy a pusztulás és pusztítás idői után verseket merjenek olvasni az egyszerű oroszok is, nemcsak a megszállottak. Ma világhírű, bár a világhír mást jelent ma, mint akkor, amikor Marina Rilkével és Paszternákkal levelezett, akik felismerték a tehetségét, akik egymásba kapaszkodtak; a háború és a terror uralta világban olyan lélekszálakkal kötődtek egymáshoz, hogy „Marina halálának órájában Moszkvában Ehrenburg feleségének csuklójáról leesett a karperec és összetört. Azt a karperecét Marina ajándékozta neki.” Marina nem vágyott világhírre, csak arra, hogy minden reggel kaparászhasson egy kicsit a papíron. Ne hagyja el a képzelet. Ne öljék meg a férjét. Sorra a barátait. Még jó ruhára sem vágyott. Az élet rongyai helyett a költészet selyme simogatta testét és lelkét. Belgrádban, az 1930-as években egy Irena nevű kislány édesanyjával vásárol és nézi a selymen az ollót. A selyemtekercsen tengeri csikók szépséges, finom rajza, az olló puhán lenyisszantja a tengeri csikó fejét a törzséről, a fej az egyik selymen marad, a törzs a másikon. Később, 1984-ben Berlinben megjelent regényének Irena Vrkljan a Selyem, olló címet adja. Ekkor már túl van tíz versesköteten, melyek Zágrábban jelentek meg, de elhagyja Zágrábot, Berlinbe költözik, ott adja ki a Selyem, ollót ötvennégy évesen. Már öt évvel idősebb, mint Cvetajeva volt, amikor meghalt. Nővére a negyvenkilenc éves Cvetajevának, de inkább a kortalannak, mert azóta Marina kiszabadította magát az idő fogságából, örökké él azoknak, akik a verseit olvassák. És Irena olvassa. Egész berlini szobája Marina köteteivel, verseivel, esszéivel, leveleivel, képeivel, a róla szóló írásokkal van tele, valójában több helyet foglal el Irena életében, mint a sajátjában valaha. Irena Vrkljan második regényének címe: Marina, avagy az életrajzról. De nem is regény ez, túlélési kísérlet inkább. „Senki sem látja, senki sem tudja, hogy már évek óta egy kampót keresek; csakhogy nincs, itt mindenütt villany van, nincsenek lámpások.” - idézi Irena Cvetajeva 1940-es naplójából. Irena Vrlkjan írónő Marinában találta meg a kampót, a lámpaoszlopot, amibe kapaszkodhat, támaszkodhat, aminél melegedhet, mert a mai Berlinben, és akkoriban sem, amikor a regény készült, nincsenek lámpások, csak villany. 66
