Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 6-7. szám - Tóth Erzsébet: Tárcák
az aranysakáltól, és csak azután erőforrás. „Nem sokaság, hanem lélek, s szabad nép tesz csuda dolgokat!” Elhibázott volt ez az elnevezés, mint annyi más. Bántó, lealacsonyító. Az ember, természetesen, ha megfelelően bánnak vele, emberszámba veszik, erőforrás is, de mégsem ez a lényeg. Milyen szép a víz mindenféle alakban. Tenger, patak, szökőkút, eső, hó, harmat, és persze a vízimalom is szép. A víz engedelmes segítője az embernek. De ismerjük, ugye Petőfi Sándor Tisza című versét. Ne tekintsük hát az embert erőforrásnak. Bánjunk vele ember módra, és akkor esetleg erőforrás is lehet. Az orvosok meg simán lelépnek, ma már nem emigrálnak, disszidálnak, csak élőhelyet keresnek maguknak. Elmennek, nevezzük bárminek. Igen ám, de mi meg itthon vagyunk betegek. Minket ki gyógyít meg? Jönnek ide mindenféle népek orvosai, akik már otthon sem kellettek? Nekem semmi bajom velük, de nem értik az itthoni viszonyokat. Úgy alakult, hogy egyszer egy ukrán reumatológus elé kerültem. Mindössze annyit akartam elérni nála négy és fél óra türelmes várakozás után, hogy írja ki nekem az állampolgári jogon járó kedvezményes (ma már megfizethetetlen) fürdőjegyet. Azt mondja, nem úgy van az, a biztonság kedvéért kiír ő nekem gyógytornát is. Addigra én már annyi gyógytornát, ultrahangos és egyéb kezelést kiismertem, hogy ráhagytam. A zsákmányt - a fürdőjegyet - megszerezve eszem ágában sem volt gyógytornára járni. Kinek van arra ideje? Pedig ez az ukrán orvos csak túl akart lépni a szokásos adminisztráción. Segíteni akart. Gyógyulni vágyó embernek nézett, nem csupán erőforrásnak. Ilyen bonyolult az élet. Egyszer meg egy másik orvos, egy magyarnak látszó, azt írta a diagnózisomba: munka- és társadalomképtelen. Innen is menekülnöm kellett a papírommal. Hova bujdossak el ? Vagy ők fognak becsukni ? Ennyit az orvosokról. Jobb is, ha szedik a sátorfájukat. Az aranysakált egyébként régebben nádifarkasnak is nevezték. Ki tudja, valaki aranyszínűnek látta az alkonyatban szőrén megcsillanó napfényt. Lehet, már azt is tudta, mire lesz jó az a szépséges szőrme. MARINA „Marina tolla minden reggel kaparászta a papírt. A művészet a tét. A vers, melyet már oly sokszor eltemettek, nem akar meghalni. Mert a világ veszélyein kívül létezik a reggeli valóság utáni sóvárgás is. Ezt ne feledjük. Ha az ember él, akkor ama másik kenyérre is éhezik.” „Marina és Mur a vonatban ülnek. Utazás Jelabugába 1941 nyarán. Moszkvát evakuálták, a vonat tele van menekültekkel. A kötelet, mellyel átkötötte a bőröndjét, Marina Paszternáktól kapta. Aki később majd fölteszi magának a kérdést, vajon ő szerezte-e be Marinának a kötelet, melyre szüksége volt. Marina és Mur nem visznek magukkal sok holmit. Némi cukrot, grízt, rizst. Néhány ezüstkanalat eladni vagy becserélni. Marina táskájában ott a füzet, melybe már nem ír verseket. Meg a dohány. Marina hallgat, síkság suhan el a szeme előtt. Mur szemrehányóan néz rá. Szemére hányja a súlyos szegénységet, s hogy olyan rosszul vannak öltözve. Marina hallgatja 65
