Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 5. szám - Alexa Károly: Tormay Cécile portréja alatt

szempontokat erősen érvényesítő fölfogásával. És ez az alternatíva Horváth János életműve volt, különös tekintettel az 1956-ban megjelent Tanulmányokra.

Nem ez a helye a Horváth János tudománytörténeti helyéről való meditálásnak, de érdemes megnézni, hogy utolsó nagy korszak-monográfiája (A reformáció jegyében, 1953.), illetve halála után (1961), milyen szánalmas kísérletek történtek életművének „helyretételére”. Viszont „mindenki” - tanáraink zöme - tanítványa volt, s ahogy fel-felidézték alakját, előadómódját, abból lehetetlen volt nem kiérezni a feltétlen nélküli respektust. (Péch Zoltántól - sokunk meghatározó jelentőségű középiskolai tanárától - már a gimnáziumban is hallottunk róla. A professzor által neki írt levelet, osztálytársam, Csűrös Miklós, közölte később.)

Ha van normatív irodalomtörténet, az eminensen Horváth János „önelvű rendszere”. És ha elképzelhető az irodalomtörténet mint poétizált, de nem regényesített nemzeti „narratíva”, arra nézvést ugyancsak tőle kaphatunk hitető biztatást. (Olvassuk csak el A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig, 1927., Bevezetőjét!)

A Tanulmányok kötetkezdő értekezése kötelező olvasmányunk volt az első évfolyamos proszemináriumon, amelyet régi irodalmár tanáraink tartottak: Magyar irodalomismeret. (A rendszerezés alapelvei, 1922.) Soha sehol senki ilyen világosan nem fogalmazta meg - több más tétel mellett - a magyarországi irodalmi tudat és az ehhez kapcsolódó történészeti vizsgálatok célját, okait és normáit. Mi mindent kell tudni a múltból és az - Arany Jánossal záródó - legújabb korról ahhoz, hogy valaki egy rendszeres magyar irodalomtörténet elkészítésére vállalkozzék. A kánon - értelmezzük majd’ százéves álláspontját - „maga az irodalom fogalma”, „történelmileg alakuló, változó fogalom.” Ami azt (is) jelent(het)i, hogy a jelen kirekeszti a kanonizált művek, szerzők és formajavaslatok köréből mindazt, ami tőle különbözik. Ahogy az értekezés az első két oldalon bemutatja azt, hogy Czwittingertől Beöthyig (mai modernjeink vették-e valaha kezükbe alapvetéseiket ?) miként vonódik mind szűkebbre a magyar irodalmi kánon köre, a nyelvhasználattól független „magyarországitól” a „magyar nyelvűig”, majd „nemzetiig” és „művésziig”, az példamutatóan pontos, következetes és látványos ívet ír le, noha a rá következő évszázad minden pillanata, napjainkig, azaz minden irodalmi fejleménye, a legújabbakig, cáfolja Horváth János megragadóan nemzetelvű teleológiáját, amely a „nemzeti klasszicizmusban” látja végérvényesen összege - ződni az irodalomban mindet, ami magyar, nemzeti és művészi. Nem véletlen tehát az, hogy éppen A nemzeti klasszicizmus irodalmi ízlése című egyetemi előadásaiban (1928- 30, 1945-48.) adja a legkidolgozottabb bekezdéseket a kánonról. Mert az „ízlés” szón lényegében ezt kell értenünk. Azok számára is érdemes idézni innen pár mondatot, akik megcsömörlőben vannak a mi időnk tudományosnak vélt szaknyelvezetétől.

„Az ízlés szó jelentése többféle, még ha fiziológiai jelentését nem tekintjük is. Jelent bizonyos lelki diszpozíciót, képességet, szervet, erőt, hajlamot és korlátot, lelki érzéket, működést, műveltségi fokot, abszolút eszményt. Mindezt együttvéve a ’lelki tulajdon szóba foglalva, körülbelül ily meghatározásból indulhatnánk ki:

az ízlés: egyéni vagy közösségi lelki tulajdon, - mely elvszerű következetességgel - ön- tudatlanul vagy tudatosan - ítél meg, vagy alakít (fogad vagy létesít) - a tetszés szemel