Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 5. szám - Alexa Károly: Tormay Cécile portréja alatt
művek, szerzők, műfajok, ízlésváltozatok rendszere, ahol a műtárgyak léte feltételezi az értelmezések jelenlétét és fordítva. Azaz a művészeti (mert számtalan egyéb is van) kánon egy adott közösség által véglegesített (időlegesen véglegesnek, sőt öröktől valónak) tekintett művészeti értékvilág, amelynek szerepe van az adott közösség önazonosságának megteremtésében - hivatkozások tartománya, korábbi korszakokban gyakran a közösségi lét mitologizált önképe. A „magyar” (szándékos ez a macskakörmös elidegenítés...) irodalmi kánonnak a legidőtállóbb elemei a nemzetélet jellegének megjelenítésére szolgálnak. Gondoljunk a „bujdosóra”, a „kurucra”, a „kompországra”, az „eltévedt lovasra”, az „anekdotikusságra”, a „két pogány közt” a „cívódó” és az „egyedül vagyunk” szövegvilágára és sok minden másra. És az olyan alakokra, mint a nemzeti romantika irodalma által teremtett János vitéz, Toldi vagy a Baradlay fivérek. A kánont mi hozza létre ? Egyfelől az irodalom önmozgása (a világ változásainak leképeződése tematikában, műfajban, indulatszerkezetben és tónusban, „belülről” nézve: a recepció és az intertextualitás), ennek hitelesítője (jó esetben) a (legszélesebb és legtagoltabb értelemben vett) befogadás, másfelől viszont a kánon létrejöttéhez és (időleges) fennmaradásához nélkülözhetetlen bizonyos (konzerváló, védő és támadó) intézményes autoritás. És itt kezdődnek a komolyabb problémák, és nemcsak az elméletek síkján, hanem a mindennapi „olvasati” tapasztalat övezeteiben is. Különösebb rendszeresség nélkül ugyan, de emlékezzünk a legfontosabbakra - azokra, amelyeknek szerepük van a mai irodalmi kanonizációs válságban. (Valószínűleg minden időben válságos a kánon helyzete és státusa, természetesen az eltérő érdekeltségi pozíciók függvényében.) A megfontolásra mindenekelőtt a kánonok egyidejű sokfélesége kívánkozik. És ami ezzel együtt jár: a különböző kánonok egymáshoz való viszonya. Többnyire beszélhetünk egyetlen „hivatalos” kánonról, amihez képest a többiek a „periférián” kapnak helyet. A „hivatalos” kánonnak - ami szövegeket jelent, intenciókat és a szövegeket közvetítő intézményhálózatot - a természete a statikusság, az hogy az új fejleményeket gyanakvással szemlélje, kiválasszon és kirekesszen. Ennél fogva a kánon szót majdnem mindig helyénvalóbb többes számban használni, jelezvén azt is, hogy a művek különböző kanonizált vagy kanonizálódó halmazai mellett beszélni kell a befogadás réte- gezettségéről is, amiben szétválaszthatatlanul van egyben a szociológiai elem és - mondjuk - az elit sugalmazta presztízs. Természetéhez illően a kánon - maradjunk az egyszerűség kedvéért az egyes szám használatánál - modellál és instruál, elsősorban a tezaurálást tekinti feladatának, de kénytelen az innovációs késztetésekre is ügyelni. A kánonról szóló elemzéseknek ezért is vissza-visszatérő eleme a cenzúra kérdése, a kezdet kezdetétől, azaz a szent könyvek kanonizációjának (illetve egyesek apokrif státusba szorulásának) idejétől a pártállami totalizált kulturális piac cenzurális technológiáiig. Sőt van példa arra is, pl. manapság nálunk, hogy a közvetlen pártpolitikai hatalomból kiszorult egyfajta kulturális elit ízlésdiktatúrája alig megrendíthetően érvényesül, ha a birtokában maradtak bizonyos mediális struktúrák (sajtó, iskola, hamis presztízsek, mozgósítható nemzetközi ideológiai- és érdekszövetségek). A kánonnak 62