Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 5. szám - Alexa Károly: Tormay Cécile portréja alatt

ily módon gyakran van bizonyos diktatórikus hangoltsága, sőt parancsuralmi jellege, ami természetes módon illeszkedik be a totális rezsimek államszervező gyakorlatába. Az 1950-es években a nyílt politikai indoktrinációt is nélkülözhetetlennek, sőt „előrevivőnek” tartották, pl. a „mai” szovjet regényt tették meg kötelező mintának, afféle kicsiségekkel mit sem törődve, hogy nálunk aligha beszélhettünk több ezer kilométeres olajvezetékek megépítéséről vagy a fasiszták ellen vívott honvédő háború diadaláról, ezért némi nehézségekbe ütközött a Távol Moszkvától vagy a Volokalamszki országút (Vaszilij Azsajev és Alekszandr Bek) mintaként való követése, hiába követelte ezt asztalcsapkodó erélyességgel Révai, Horváth és Keszi.

Ám nem kevésbé bizarr, amikor olyasfajta liberális körök képviselik a kánon „nyitottságát”, amelyeknél a szabadelvűség a hatalomra törés fedőideológiája, amely legszívesebben a másság és a kisebbvédelem lózungjaiban jelenik meg. Napjainkban a kánonképviselő táborok magatartását legjobb esetben a többiek, a „mások” által kol- portált értékek, művek és szerzők negligálása jellemzi, de gyakoribbak a radikális elhallgatás, elhallgattatás, kizárás és intolerancia gesztusai.

Ez a kettős példa rámutat a kánonkérdés egy másfajta problémájára is. Jelesül arra, hogy lehet-e állandó viszonyt feltételezni a világirodalmi kánonok és a nemzeti értékeket hordók és hirdetők között. Alighanem mindannyian, józan, olvasó magyar emberek, hiszünk abban - erre int a közvetlen tapasztalat -, hogy van magyar nemzeti kánon, ha inkább csak körvonalazhatóan, mint definitive, és ha nem is az „örök” állandóság jegyében, hiszen minden jelentékeny nemzeti érdekű alkotás (bármit is értsünk ezen pontosan) felülírja a korábbiakat, hangsúlyokat módosít, félretolódott műtárgyakat von vissza a legbensőbb körökbe. A nemzeti kánon meglétének oka világos: minden nemzet történeti hagyományrendszere, azaz: regionális emlékezete, továbbá szociális szerkezete, a természethez való viszonya, lelki alkata, mitológiája, jövőtávlata, felejtési mechanizmusa, a műalkotói szféra és az ahhoz kapcsolódó intézményrendszerek viszonya, az egyidejű kánonok egymáshoz való kapcsolódásának „demokratizmusa”, a lokális sajátosságok kánonba emelése iránti készetés, sőt elkötelezettség stb., stb. egyedi és a többiekétől világosan elkülöníthető, aminek következménye a világ esztétikai megismerésének nemzetenkénti eltérő módja. (És itt persze kitérhetnénk nemzet és nyelv, nemzet és ország, egyéni sors és nemzeti státus hallatlanul sok változatára is.)

Világirodalmi kánonon persze számtalan vonulatot érthetünk, az egyetemes irodalom nemzetfölötti régiókba emelkedő babitsi nagyságainak körét éppen úgy, mint a politikai és ideológiai totalitarizmusok érintett köreit. És akkor még nem is jeleztük pl. az anyanyelviség és a fordítás szintén igencsak rétegezett problematikáját.

És folytathatnánk. Merenghetnénk a kánon(ok) múlandóságán és maradandóságán, azon, hogy miféle közös nevezők gondolhatok el alkalmilag a különböző kánonok „együttműködésére” (ma ez megint kultúrpolitikai kérdéssé kiéleződött probléma), példákat hozhatunk fel a kánonba emelődés intézményes előzményeiről (díjak, iskola stb.), számos szubjektív tényezőről, pl. azokról a politikai helyzetekről, amelyek lehetővé teszik, hogy akár egy-egy agresszíven nyomakodó, nagyhangú értelmező személyes ízlése időlegesen

63