Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 5. szám - Szabados Árpád: A negyedik fa

fejű és makacs, arról nehéz gondoskodni. Volt sistergés közöttünk, különösen kamaszkorunk táján. Képes volt kipucolni a cipőmet és tüntetőén elém rakni az asztalra. - Röhejesen fényes, mint a Salamon töke - gondoltam. Anyám rosszallóan nézte, letette a földre és kötényével letörölte az asztalt. O másként intézte el a dolgot. - Kipucolod, vagy mezítláb mégy? - Mezítláb mentem. Igaz csak a sarokig, ott előhúztam a tornacipőmet. Az edzések miatt mindig a táskámban volt. Amikor hazaértem, a lábamra nézett azután a szemembe. Pontosan tudta mit tettem.

Most sem ártana neki a pucolás, néztem a fényét vesztett barna marhabőr bakancsomat, majd újra az udvar terebélyesedő tócsáit. Szerettem volna, ha megfordul az idő, úgy, mint a visszafelé lejátszott filmen. A fölrobbantott ház, romjaiból, talpra áll, csillogó ablakokkal és pipáló kéményekkel. Videón, nyolcszor-tízszer is visszatekertem ezt a részletet. Többemeletes ház roppant össze, és hatalmas porfelhőbe tűnt el. A porfelhőből újra és újra fölemelkedő épület mintha győzni akart volna. Én hittem neki, és mindig akkor állítottam le a videót, amikor érintetlenül, büszkén magasodott a tenyérnyi tér fölé. Miért ne lehetne visszafordítani az időt? Arra vágytam, hogy a tócsákból a kövér esőcseppek fölfelé induljanak, vissza a vaskos, grafit-felhőkbe. Valójában szerettem volna, ha a megérkezésünk pillanatánál tartanánk, amikor a szél még nem sodorja az eső illatát és a fény, vakítóan verődik vissza a meszelt falról. Akkor kellett volna fölmenni a dombra.

A bátyám nem reagált. Realistább volt. Nem szerette a „mi lett volna ha” kezdetű mondatokat. Elnézően mosolygott rám. Nem elég a derült ég, gondoltam, ha már visszafelé haladunk, akkor legalább az apám halála előtti hétig jussunk el, amikor átadja a gondosan rajzolt, kis jegyzetekkel ellátott térképet. Itt, ennél a napnál, álljunk meg! - Itt! - hallottam a saját hangomat. Időzzünk el, egy évre, vagy legalább néhány hétre. A kamaszkori feszültségeken túl, felnőttként, élveztük apám bölcsességét, nem éreztük szűkszavúnak. Igaz, továbbra sem használt összetett mondatokat és csínján bánt a dicséretekkel, jelzőkkel. Anyámmal tett kivételt. „Lénynek” nevezte, tündédnek, csodálatosnak, bűvösnek, odaadónak... Felhőtlen időszak volt. Boldognak láttuk. Nem volt aggodalmas. Egyetem után mindketten elhelyezkedtünk, és értelmes munkát végeztünk. Az „értelmesen” volt a hangsúly. Minden mást, lélekveszejtőnek nevezett.

Halála után, a bátyám, sokszor figyelmeztetett, hogy teljesíteni kellene végre a kérését. Halogattuk, többnyire miattam, de neki is egyre több munkája volt. Ügy terveztük, hogy több napra jövünk, de ezzel is hátráltattuk az utazásunkat. Arra nem gondoltunk, hogy valami miatt meghiúsulhat. Bekövetkezett, amire nem számítottunk. Alattomos betegség támadta meg. Üjabb és újabb hetet jelöltünk ki az utazásra, - majd ha meggyógyul -, de a második évben, mindketten, kimondatlanul is tudtuk, hogy nincs rá esély. A felesége odaadó gondoskodása csak enyhíteni tudta a betegséggel járó lelki és fizikai kiszolgáltatottságát, de visszaút, nem volt.

Rám maradt az ígéret teljesítése. De úgy gondoltam, hogy nem helyes, ha egyedül megyek, hiszen úgy terveztük, együtt teljesítjük az apai kívánságot. Azt vettem észre, feltételül szabom meg, hogy csak akkor utazom, ha ő is végig velem lesz. Megzavart

32