Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 5. szám - Szabados Árpád: A negyedik fa

a gondolat. Kezdtem figyelni magam: rendben vagyok? Tisztában voltam vele, hogy normális ember nem szab meg lehetetlen feltételeket. Már hajlottam rá, hogy lemondok róla, de rájöttem, hogy nincs benne semmi rendkívüli. Akit jól ismerünk, annak a legkülönbözőbb helyzetekben, igen nagy pontossággal el tudjuk képzelni a reakcióit. Milyen választ adna a föltett kérdésekre, hogyan viszonyulna emberi szituációkhoz, milyennek látná azt, ami a mi szemünk előtt van. Apróbb dolgokban is tudnánk mit fog tenni. Hogyan szedi le a szöszt a kabátjáról, önti a forró vizet a teára, hogyan kerüli ki a veszélyes helyzetet vezetés közben... Megnyugodtam. Arra gondoltam, hogy nem csak az együttlét öröme, hanem az eltérő habitusunk miatt is jó lesz vele utazni. Szükségem van a pontosságára, előrelátására, megfontoltságára, éles eszére, takarékosságára, mindarra ami, belőlem hiányzik. Eldöntöttem, hogy a készülődésbe is bevonom. Már az első lépés nem tetszett neki.- Háromnapos ünnep miatt tömve lesz az út, a határnál is várni kell. Vasárnap induljunk. Aki akar, elmegy szombaton, és vissza, csak vasárnap este jön.

Meggyőzött. Pakolni kezdtem: ágvágó, láncfűrész, kötél...- Üzemanyag és kenőolaj ? - szólalt meg. így folytatódott, míg a hátizsák és a két táska megtelt. Figyelmeztetésére a zseblámpát és a térképet is begyömöszöltem, azt hittem, ezzel, minden együtt van.- És az olvasnivaló ?” - mormogtam magamban, de mint kiderült, igaza volt. Második napja nemigen lehetett mást tenni, mint olvasni, vagy bámulni és szidni a szakadó esőt. Megunta a folyamatos zsörtölődésemet.- Mondtam, hogy nézd meg az előrejelzést ?- Mondtad.- Akkor?- Mit válaszolhattam volna?- Azért szidhatom, nem?- Magadat. - Zárta le a rövid társalgást.

Korán reggel készülődni kezdtem. Most is, mint az indulásunkkor, figyelmeztetett, ha úgy látta, hogy valamit elfelejtek. Az eső csöndesedni látszott. Utolsó műveletként, mivel más nem jutott eszembe, disznózsírral kentem be a bakancsomat. Az ajtó felé indultam.- Várj! - szólt rám. Nem értettem. Arról volt szó, megyünk, akár esik akár nem.- Föltámadt a szél. El fog állni. - Visszaültem a többnapos pózomba, és óvatosan föltettem a lábam, vigyázva, hogy ne zsírozzam össze a széket, de nyomta a vádlim, kényelmetlennek tűnt az addig kellemesen puha fotel. Türelem, türelem, intettem magam, és abban a pillanatban megszólalt:- Mehetünk. - Valóban, már csak az ereszről hullott néhány húsos csepp.

A hegyre futó, különben is teknő formájú utat, az eső még mélyebbre ásta. Meglazította a köveket, ha rájuk léptünk, vagy belenyomódtak, az iszapos földbe vagy kigördültek a lábunk alól. A hátizsákba pakolt szerszámok nyomták a hátam. A szíj, vágta a vállam, de a föld, a fű és a babérmeggy virágának édeskés illata, mindenért kárpótolt. Gyakran megcsúsztunk, pedig oldalazva kaptattunk. Már a kezem is sáros volt, nem tudtam mit tenni, időnként a földre támaszkodtam. Visszanéztem, csak

33