Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 5. szám - Sarusi Mihály: Áruló. Áruló! Áruló? "Áruló"
A második gyerekükkel akkor volt várandós az asszonykája, amikor - 1979-ben - rászálltak, hogy beszervezzék. Bekényszerítették! Édes cimbora, Matyi! Ha egy kicsit életrevalóbb lettél volna, Kossuth-díjas vagy. De benyalni, lihegve a sztárokat követni, pártemberré válni, álirodalmat mímelni... nem voltál képes. írni, azt tudtál! Csak ami szent igaz. Szeretni! Ha fáj valami, ez. Mert szerette. Ot. Matyi, akit most temetünk, őt, akit egykor ráállítottak. Hogy nem árulta el?! Nem mert ezzel elé állni. Hátha. Ha nem derül ki, nem szedi valaki elő, nem akadnak rá a levéltárban, ki tudja meg? Soha senki ember fia. Talán az ő iratait is megsemmisítették. A jelentéseit. Amelyeket egy darabig maga körmök. Aztán gépelt. A végén csak szóban. Hogy legvégül.- Nem én mondtam be nekik az unalmast?! Szép temetés. Matyi feleségének a szemében véletlen sincs könny. Volt ideje kisírnia magát. Odamenjen-e a végén, átölelje-e, merje-e arcon csókolni? Megszorítani a kezét, megsimogatni a vállát? Ahogy régi barátokhoz illik. Méltó. Kellene. Nem lehet. A két lánya? Milyen jót hancúroztak valamikor az ő fiaival! Még, nevetve, az is szóba került köztük, hogy idővel összeboronálják őket. Szeretheti-e a szeretett barát szeretni való leánykáit ? A fiait el sem merte hozni. Jönni akartak, de valahogy lerázta őket. Az asszony meg szerencsére dolgozik. Egyedül akar szembenézni ezzel a néppel. Azzal a tömeggel, amely kijött Mátyás koporsójához, Mátyást elkísérni utolsó útján. Hogy nézzen a szemükbe? Az asszony szemében észrevett valamit. Nem közelít. A lányokat tán nem avatták be... Ki tudja, Matyi elég szabad szájú. Ami a szívén, hamar a száján. Kivágja, aztán lapoz, már el is raktározta agytekervényei mélyén. Hogy bármikor előkapja. Ajaj, ettől félt. Az ott: szintén osztálytárs. Róla is kénytelen volt egyszer írni. Neki sem eshetett bántódása. Hogy Matyi Közép-Záránd első ellenzéki szervezetének a főszervezője volt, neki köszönheti. Nem is annyira ő, neki semmi haszna nem lett belőle, de azok, akik most itt osztják az észt. Az észt és a hatalmat. Hivatalt. Matyi úgy élte meg az új rendszert, hogy egy fia szerkesztői állást nem nyert azoktól, akik neki köszönhetik a széküket. Azt a helyet, ahol ilyesmiről döntenek. Tovább kínlódott. Akkor már ő sem segíthetett. Mert ahol lehetett, tett érte. Legalább annyival, hogy például amikor Matyi meghirdette új könyvének a kiadását, az előfizetői listán húsz példányt rendelt - ha nem is „Vári Béla” fedőnéven, azon már amúgy sem futott, addigra (hála legyen a jó Istennek!) rég kiebrudalták az ávós fiúk a hálózatukból - valami kamu néven. Harminchatan rendelték meg. Rajta kívül a nagycsaládból páran, egy-két volt játszótárs, senki más. Pedig épp az előtt nyerte el Nagy-Zaránd írói Díját. Három vármegye, Belső-, Közép- és Kilső-Zaránd legjobbja szokta ezt elnyerni. Matyi 13
