Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 5. szám - Sarusi Mihály: Áruló. Áruló! Áruló? "Áruló"

tartotta - ha marad akárcsak valamennyire is anyja Krisztus-hiténél, nem tér át száz százalékban Leninre, Szent Vlagyimir Iljics Uljanovnak képzelhette volna -, szinte istenítette. Mondhattad neki a nyolcvanas évek legvégén, amikor már megbátorodtak az emberek, hogy Lenin micsoda gyilkos szemét alak volt, neked ment.

Lenin?! Nem hiszem.

Hogy hihette volna. Akkor az egész hite porba omlik.

„Porból lettünk, porrá leszünk” - épp erre tért rá az egyik búcsúztató. Tán az író- szövetségtől, vagy a tartományi írószakszervezettől, művészeti alapítványtól Budáról, valahonnan erről, a társadalom e magasabb tartományából. A művészvilág, művésztársai nevében szól - a sír előtt a halottasházi ravatalnál.

Előbb ez, aztán az. Nagyon sajnáljuk. Kár érte. Mit szenvedett! Még többet harcolt. Egy szabad Magyarországért. A tollával. Éles szavával. Mert nem csak megírta, amit gondolt, kimondta hangos szóval! Ez lett a veszte. Akkor, a nyolcvanas majd a kilencvenes években. Hogy 1990 után is észrevétlen maradt. Azok, akiket a harcával fölemelt, akiket hatalomhoz juttatott, úgy tettek, mintha mi sem történt volna! Mintha nem neki köszönhetnék... A hozzá hasonlóknak. A tisztségüket. Hogy az egyik polgármester, a másik országgyűlési - a harmadik tartományi - képviselő, intézményvezető, pénzosztó díjgyámja valamelyik jó zsíros központi (vagy helyi) alapítványnak... Jut is, marad is alapon. Matyinak nem jutott. Majdhogynem éhen halt. Abban a rendszerben, amelynek az egyik előharcosa volt. „Élharcosa”! Rajta kívül hol volt itt egy szem ellenzéki? Mondjuk 1975-ben... Mert ő már akkor az volt. Akkor, amikor még ő, a rövidesen „Vári Bélá”-vá tett Németh Bandi is csak fű alatt merte bírálni a komcsikat. Korábban, igaz - életében először részegen, először és utoljára, mert többé véletlen sem nyúlt pohár után - elküldte az oroszokat a szibériai anyukájukba. Az ürügy persze a zászlóégetés volt, amihez sok köze nem volt. Gimnazistaként véletlen épp azokkal szórakozott, akik részegségükben cigi helyett vörös lobogóra gyújtottak.

Meg is kapta a jutalmát! Fél év! Ennyire ítélték. Ezt elfelejtik a most olyan bátor demokraták? Akik a legszívesebben még most is leköpnék. Itt, legjobb barátja sírjánál.

Ugorjon bele? Kaparja ki a sírból?

Miért nem mondta el neki.

Az első pillanatban. Attól fogva, hogy.

Mi mást tehetett? És tett-e bármi rosszat bárkinek? Ha valaki ezt rábizonyítja, azt mondja, jó, igazatok van. De így.

Aki akkor följelenthette őket, a zászlótaposókat, már elpatkolt. Ijedtében? Nem. O tudta, miféle az ilyen patkány.

1966-ban a bíróságon ő volt a koronatanú, az a takony könyvtáros. A sarki csapszékben - a zászlóégetést követően - ő dűtötte belé a legjobban az italt, aztán kámfort játszott. Meghallotta, amire kíváncsi volt, és már kereket is oldott. Haza más támogatta. Legközelebb a bíróságon látta. Szabadkozott, nagyon sajnálja, de ha egyszer ezt mondta!

12