Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 5. szám - Petrik Béla: Kéretlen szemtanúk

akkor is, ha élnek. Könyvespolcom alján egy urnához hasonló papírdobozban várakoznak. Mire is ? Talán a feltámadásra... Vagy bocsánatkérés nélkül is keresztényi bocsánatunkra.” - írta róluk a „Nem tudni mit hoz a múlt” című írásában.

Természetes vágyként élt benne - a feldolgozás, majd a keresztényi megbocsátás reményében -, hogy megismerhesse múltját, hogy szembenézhessen azokkal, akik tudtán kívül, így vagy úgy, de befolyásolták életét, sorsának alakulását. „Szerintem az ügynökök nevét mindenfajta szégyenkezés nélkül közzé kellene tenni. És ők majd - ha fontosnak tartják - elmondhatják, hogy mit miért tettek, esetleg hogyan zsarolták, szorították sarokba őket. Csak ezután jöhet a megbocsátás. Szörnyű, hogy úgy lépünk át a következő évezredbe, hogy nem látunk tisztán.” - fejtette ki ebben a kérdésben karakteres álláspontját, a Költő a millennium küszöbén című esszéjében. Mindvégig fontos volt számára az ügyek tisztázása. S bár kísérő ügynökeit holt lelkeknek tartotta, arról azért sohasem tett le, hogy megismerhesse személyüket. Pontosabban szólva, ügynökeit vagy azok többségét a jelentésekből pontosan azonosította, azaz tudta, hogy kik jelentettek róla évtizedeken keresztül. De ennek hivatalos megerősítését kérte, azt, hogy az erre hivatott szervezet, a szabad magyar demokratikus köztársaság hivatalosan közölje vele e személyek nevét, azaz az állam tisztségviselői fedjék fel ügynökei kilétét, éles cezúrát húzva a múlt és az új rendszer között. A Történeti Levéltárnak 2004-ben írott kérelmében kifejezetten kérte, hogy a rendelkezésére bocsátott iratokból, jelentésekből kigyűjtött neveket a Levéltár azonosítsa be - az általa azonosított személyek nevét segítségül oda is írta kérelmébe: „Alulírott, Nagy Gáspár költő, szerkesztő azzal a kéréssel fordulok Önökhöz illetve a Levéltárhoz, hogy a rendelkezésükre álló iratok és adatok alapján végezzék el azon személyek (tmb. ügynök, hírforrás) azonosítását, akik mintegy két évtizeden keresztül megfigyelésemmel foglalkoztak, rólam jelentéseket írtak. (...) Nos, én a törvény adta jogaimmal élve, a fedőnév mögötti igazi neveket szeretném tudni. Mert nem akarnék - még gondolatban sem - valakit alaptalanul gyanúsítani, vagy iránta rossz érzéseket táplálni. Azt hiszem, erre a nem kívánt tudásra lelki békénk miatt is szükség van.” Nem a bosszú motiválta, önmaga lelki egyensúlya helyreállításának igénye, a tisztánlátás s annak a vágya munkált benne, hogy a feltárás ezzel a szimbolikus aktussal is megindulhat. Levelének utolsó mondata is ezt erősíti: „Előre is nagyon megköszönöm fáradozásukat. Őszintén remélem, hogy kérésem teljesíthető lesz, ami bizony ennyi év után nagy megnyugvás lenne számomra.”

Bár egyes ügynökök esetében a 6-os kartonokat rendelkezésére bocsátották, ez a megoldás nem elégíthette ki, nem felelt meg annak az elvárásának, hogy az ügynökök személyazonosságát hivatalos és nyilvános formában fedjék fel. S nemcsak, hogy ezt az elégtételt nem kaphatta meg, de a közélet egyes eseményei éppen ezzel ellentétes, mintegy a kádári rendszer restaurációjának irányába mutattak. Ezért váltott ki nála heves indulatokat Salgó László országos rendőr-főkapitányi kinevezése, hiszen az állampárt hajdani, a nemzeti radikális ellenzékkel szembeni retorziókban fontos szerepet játszó rendőrtiszt lépett a parlamenti demokrácia elsőszámú rendőri vezetőjének tisztségébe, amelyet Nagy Gáspár és sokan mások is nyílt provokációnak, az új köztársaság kicsúfolásának tartottak.

4