Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 5. szám - Petrik Béla: Kéretlen szemtanúk

A nyilvánosság biztosításának sikertelen próbálkozásai után és a múlt tisztázásának lehetőségét magában hordozó jogszabályi rendezés reménytelenségében szánhatta rá magát arra, hogy a maga módján, a törvényi szabályokat betartva, de megteremtse az ügynökkérdés nyilvánosságát. A 2002 júniusára keltezett „Nem tudni, mit hoz a múlt” című írásában a jelentéseket kapó legfelsőbb politikai vezetéstől, az állambiztonsági szervek hierarchiájának csúcsán állókon keresztül, akkurátusán, sorba vette az ügynök- hálózatot mozgató rendőri vezetőket és a hozzájuk kapcsolódó ügynököket, esetükben a valós személyazonosságot fel nem fedve. „Mivel hajlamos vagyok a felejtésre, tegnap fölírtam egy papírlapra: A múlt még nem akar elmúlni, de a jövő már alighanem...! És elöljáróban még annyit: aki itt beszél, az egy hajdani »belső ellenzékiének, vagy még szebben írva, mondva »ellenséges ellenzéki« -nek, továbbá még „F”(figyelő)-dosszi- ésnak minősített-bélyegzett magyar állampolgár. És tele a szíve megbocsátással... Most épp ezért nehéz a lelke, mert még nem találta meg a megbocsátás méltó alkalmait, de úgy gondolja, hogy ennek az irathalmaznak az üzenete nem csak az ő tulajdona, nem csak az ő felejthető magántörténelme. Nem csak reá tartozik! De mintha a saját bűnei alatt roskadozna, holott nem így van. Akkor meg azt a két évtizedes szégyent cipeli, hogy ez a gyalázat megtörténhetett vele. A hazájában, mert oly korban élt... ő is: aktába írták, miről mit gondolt, netán álmodott... És ha nem jegyzi le most gyorsan mindezeket, nem tudja, milyenben fog élni (még egy keveset...). Ebben a különös jelekkel érkező új században. Igen: mert »a múlt valóban itt kísért: el sem múlt«.”

A történelem újra és újra elénk dobja ezt a megoldatlan kérdést, s ha ma nem oldjuk meg, unokáink történelemkönyve már nemzedékünk újbóli zsákutcába fordulásáról fog szólni, az új rendszer ugyanis nem foganhat mulasztásokban és elhallgatásokban. Meg kellene hallanunk az egyetemi kirúgással, majd börtönnel büntetett német polgári jogi aktivista Roland Jahn a Spiegel Online-on közzétett szavait, aki az egykori keletnémet állambiztonsági minisztérium, a Stasi iratait kezelő szövetségi hivatal vezetője lett: A múlt feldolgozásának a társadalom szintjén kell megvalósulnia, a párbeszédet az egykori tettesekkel a társadalom keretei között kell megszervezni. A Jahn által vezetett intézményben azonban nem lehet szó megbékélésről, hiszen annak célja azoknak az embereknek a megnyerése, akiket annak idején megsértettek alapvető emberi jogaik gyakorlásában és akiknek sebei még ma is nyitottak. A gyógyítás lehetőségét még ma sem szabad feladni. Jahn 47 korábbi Stasi alkalmazottat kívánt egyébiránt meneszteni, akik még az ő hivatalba lépésekor is ott dolgoztak.

Ma sem magyarázható, hogyan maradhatott beteljesítetlen az igazságtételnek - büntetni és megbocsátani - ez a politikai-jogi, közéleti, etikai és morális, néplélektani és teológiai szükségszerűsége. S ha már húsz év múltával a jogi igazságtétel nem is lehetséges, egy morális, erkölcsi igazságszolgáltatás, Jahn szavaira emlékezve, még most sem tekinthető elkésettnek. A jogállamiság nemcsak a jogbiztonságot követeli meg, de sokkal inkább az anyagi igazság érvényesülését. Ezzel nemcsak magunknak és az utánunk jövő nemzedékeknek tartozunk - ez az igazságtétel még jár Nagy Gáspárnak és társainak -, de azoknak is, akik életüket tették fel a diktatúra megváltoztatására, akiket a rendszer bukásáig nyomon követtek „kéretlen szemtanúik”.

5