Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 4. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 15.)
Szegény Ágnes néném viszont maga a cseléd. Ezt a tényt nem lehet hiedelemmel helyettesíteni. Magunk között nagyon jól megvoltunk, ha valami házimunkában összefogtunk. Urak jelenlétében növelni próbáltam a távolságot, ami elválaszt bennünket. Ezt a titkolt szándékomat restellettem, ugyanis jól felfogtam alávalóságát. Ágnes nénémtől távol állott, hogy feltételezzen effélét felőlem. Megölte volna azt, aki rosszat merészel hazudni rólam. Ágnes néném az a kristálytiszta ember volt, aki a legszebb szívű diakonissza lehetett volna Kálvin egyházának dicsőségére, ha tovább tanulhatott volna abban a debreceni intézményben, ahol a diakonisszákat képezték. Kezdeti fél esztendő után fénylő alkalmassága ellenére eltanácsolták. Kósza hírek szerint azért érkezett ez a szokatlan és nem várt csapás, mert nem érkezett az a várt ajándék, amit a tandíj mellé reméltek az intézményvezetők - a szokásjog jegyében. Visszament hát falujába Ágnes, urak cselédje lett s ott árasztotta szét szíve szépségét. Amúgy nem volt szép. Görbe, kicsi, bandzsa. Mégis nagyon szerették, akárhol mutatta magát. Megismétlem, én is szerettem, ámde amikor a parketta fényesítés napján utánam jött a másik szobába és pityeregve panaszolni kezdte, hogy szakított legrégibb barátnőjével, akkor közelebb emeltem szememhez a német folyóiratot, hogy távolabb kerüljek ez által nénémtől. A már említett, alávaló gesztus volt ez részemről. Persze, Ágnes néném is gondolhatott volna arra, hogy talán szükségtelen, meg értelmetlen engem, a tizenhárom éves gyereket belevonni a nagynénikém és egy másik öreglány privát vitájába. S lehet, hogy gondolt is erre, lehet, hogy nem. Lehet, hogy gondolt rá és butaságnak is érezte, ha mégis beszél a dologról, de beszélnie kellett, mert amúgy meg az is érthető, ha vágyott rá, hogy kipanaszolja magát. Kinek beszélhetett volna lelke fájdalmáról? Ráadásul abban a témakörben mozogva, hogy szolgaiéleknek nevezte őt eddig kedves Barátnéja, és azt nyilatkozta, hogy ő bizony senki uraknak nem lenne lába kapcája, senki urak kényelméért nem adná fel a szabadságát, és így tovább. Összevesztek, vége az örök barátságnak. „Hát most mondd meg, hol az én barátnőm szabadsága, mikor a kapanyélnek a rabja, annak a pár hold saját földnek a szolgája szüleivel és testvéreivel együtt, aminek a jövedelméből egy rendes vállkendőre, egy mozijegyre nem futja neki? Azelőtt én is csak virítottam a földünkön, akár a sóslórum, tudod, az a piros színű, mocsári virág, és ahhoz képest igenis jobb itt lenni, ebben a szép szobában. Én cseléd vagyok itt, de az ő szabadságához képest paradicsomi a helyzetem! Talán csak az irigység beszél belőle...” Várta volna valamilyen véleményemet néném, de sokáig semmit se mondtam. Nem volt pedig ismeretlen előttem a téma. Szóbeszédekből tudtam, hogy vannak helyek, ahol jó dolguk van a cselédeknek, vagy divatosabban mondva: háztartási alkalmazottaknak. Kipárnázott helyzete volt 83
