Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 4. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 15.)
Az órám pontosan éjjel tizenegyet mutatott. Pesten még zajlik ilyenkor az élet. Teljében lévőnek éreztem kondíciómat. Aszú-érett szavakat ízleltem, amelyek révén takarosán tömör, szép mondatokba öntve beszélhetem ki a fejemből a mondanivalómat. Le is írtam, hogy „Tisztelt vendéglátók!” Pillanatnyi megfontolás után azt firkantottam alá: „Szabad az a nép, amely más népeket elnyom”. Még át is futott rajtam, hogy ez jó start, hatásos kezdés. Egyenesen a dolgok sűrűjébe vágva kezdek beszélni arról, amiről annyi szó esik mostanában, ha Magyarország a téma. 78. Mielőtt folytathattam volna tervezett beszédem írását, különösebb ok nélkül kiemeltem a fejemet a papírból és megtapadt a tekintetem a padlón. Az tűnt fel, hogy deszkák helyett parkettát láttam. Annyira érdekelt a látvány, hogy fel is álltam a székből, a szőnyeggel nem takart padlathoz mentem, ott le is guggoltam, aztán ujjböggyel megérintettem a fénylő fát és megállapítottam, hogy igen, ez olyan tiszta, sima, fényes, pontosan passzított darabokból rakott parketta, mint ami Birtok Öcsiék, meg Eötvös Öcsiék lakásában díszlett. Ágnes nénémmel, anyám középső húgával, az éppen akkori cseléddel közösen keféltük gyakran a padlót Birtókéknál. Ez úgy történt, hogy két súrolókefére állottunk mezítelen talpunkkal és gyors ritmusban csusszangattuk a keféket előre-hátra, mintha síelők lennénk. Ehhez gyakorlat és ügyesség, meg kitartás kellett. Végighaladtunk a parkettasorokon, amíg az egész felület ragyogóvá lett, meg persze sima, és a kefékre kent pasztától csúszós. Az urakra ez nem jelentett veszélyt, nem vágódtak hanyatt, mert vikszelés után szőnyegeket terítettünk le. Tudakolni próbálta drága néném, haragszom-e a világra, amiért valaki születésétől fogva parkettázott szobákban él, mint Birtok Öcsi, avagy marhaganéval bemázolt, földes helyiségekben lakik, mint én? Vállat vontam. Otthagytam nénémet és átsétáltam a másik szobába, ahol a zongora volt. Pötyögtem rajta, azután felvettem egy párnázott székről a pompázatos kivitelű, Signal című, német nyelvű képes magazint. Beleolvastam és élveztem, hogy a polgáriban tanult németségemmel elég sokat megértek a szövegből, ami azonban tartalmilag távol állott az érdeklődésemtől. „Rajtad nem is igen látszik, hogy nem úrnak születtél” - szólt utánam néném. Szeretett, büszke volt rám, ezt jól tudtam. Ha kettesben voltunk, jelét adtam időnként, hogy én is szeretem. Emlékezetes az idő, amikor anyámtól elhagyatva - anyámként szerethettem. Mostanra kinőttem belőle. Mostanra én csakugyan közelebb állok az urakhoz, mint ő. Középiskolás diák vagyok, akivel egyenrangúként barátkoznak az urak gyerekei és a játék hevében, gyönyörében végképpen elfelejtődik, hogy „a cseléd öccse” vagyok. Én is elfelejtem. 82
