Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 4. szám - Varga Klára: Múzsakarbantartási alapismeretek
verésznek odafont a csillagok, van, aki egyedül, vagy kettesben, vagy többen, kupola alakzatban elrendezkedve, nézik, hogy ki érkezett, kit hívott meg, kit engedett be a házigazda. Hát engemet, meg az én összekarcolt szívemet. A csillagos ég pont ilyen, hajókor van alatta az ember. Ha a huszadik században megy ki jókor a csillagok alá, akkor a semmi ágán ül a szív - bizonyára - és vacog, vagy éppen lerészegedik a bálozókkal hajnalra, de egy századdal odébb, meg addig nézik, nézik, bámulják a szívet ezek onnan föntről, amíg a helyére nem nézik, a saját maga közepébe, oda, ami helye embernek lehet a csillagok alatt. Nem érdekli őket, hogy milyen zavarba ejtő ez a kitartó érdeklődés, amilyet csak vidéki rokonok részéről tapasztalhatni, már ameddig élnek, ugye. Addig néztek, néztek a csillagok egy vasárnap éjszakán a Duna-parton, amíg azt nem mondtam: Én vagyok a világ közepe, hová kéne innen elrohannom bárhová és bármiért? Lám a mesemondó is kifáradt, amikor odáig elért, hogy a táltosló meg a szegény jányka most aztán körbekerülik az egész alsó világot, s ott is megkutatnak minden zugot, hogy megtalálják azt a három legényt, mármint a múzsákat. Abba is hagyta a mesélést, lerakta aludni a jánykát is, meg lovat is, a fa alá, maga is elment aludni, hogy kipihenje annak a nagy hiábavaló utazásnak a fáradságát. Mert a mese az mindig olyan, hogy előttünk jár. Amíg gyalogoltak, lóháton mentek az emberek a tájban, a természetben, az évszakokban, volt értelme jó messzire elmenni saját magukért, a boldogságukért. Mert a táj titkos lelke, az évszakok, a napszakok, a csillagok, a nap, a hold a növények, az illatok, az ízek eldajkálták, a helyére rakták, meggyógyították az embert, aztán már csak meg kellett látnia magában, máshonnan a dolgát, mint ahonnan addig látta. Lettek is olyan utak a valóságban, amilyenek a mesékben vannak, legalábbis a mesék felszínén. Valaki elmegy a világ végére, és hoppá, kivel találkozik ottan, hát saját magával, a saját maga megjavított, kiküzdött másával, vagy a mesterével, vagy a tulajdon árnyékával. Aztán lehet ám, hogy ez csak szemfényvesztés. Elutazik drága pénzen, s ott maradt a szívében, ahol addig volt. Csak még meg is szomorodott hozzá. Csak még a hiábavalóság is eljött érte, és rágja, rágja mai napig az életét. Hanem amikor az utazás már másmilyen: autóval, vonattal, repülőgéppel átgázolunk a tájon berregve, gyorsan, gyorsan, nem tud minket gyógyítani se ég, se föld, se virág, se gyümölcs, de még a véletlen találkozások sem, futunk, futunk, magunk elől futunk, ki a világvégére, le a térképről. Most nem úgy kell hát mondani a mesét, hogy fölkapott a legény a táltos paripára, elvágtatott hetedhét ország ellen, mert ha elvágtatott, bizony el is rontotta a dolgát. Most úgy kell mondani a mesét, hogy a szegény jányka, amikor felébredt a százéves 40
