Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Lőcsei Péter: Ugyanarról másképpen

Dante-élményéről. Ebben hosszan elemeztem a Divina Commedia fordításának értékeit és vitatható megoldásait. [RABA György: Két költő: Dante és Babits. In: Dante a középkor és a reneszánsz között. Bp. 1966. 575-633. o. LP] Természetes, hogy minden átültetés magán viseli a kor nyelvi állapotát, ízlését is. Babitsé a fogyatkozások ellenére is nagyszabású. Még valamit. Babits nemcsak végigszótározta Dantét, hanem meg is élte! Weöres kísérletéből ezt nem éreztem. Megkell élni egy idegen szöveget ahhoz, hogy az ember tisztességesen át tudja ültetni. Jó, hogy ez is megvan. Jó, mert oda lehet tenni a Babits-fordítás mellé. Persze, hogy vállalható; mert egy nagy költőnek a munkája. De nincs meg az az élmény mögötte, amelyik párbeszédet jelent egy igazi, nagyszerű fordítás esetében. Weöresnek vannak zseniális fordításai.

LP: Például melyik?

RGY: A Michaux-fordítások. Csupa lelemény, ötlet, nyelvi bukfenc. Dante nem tartozik közéjük. Azt tapasztaltam az olasz antológia szerkesztőjeként, hogy Weöres Sándornak a Danténál kisebb szerzők esetében, és Daniénál minden olasz költő kisebb, szóval a többiek esetében használható, sőt nagyon jó fordításai voltak. Marino, Me- tastasio, Leopadi verseit fogyatkozás nélkül, az eredeti sérelme nélkül adta át. Azt is gyanítom, hogy Dantéra Kardos Tibor nem hagyott elég időt; rohant. Weöres Sándor nem is csinált többet, mint azt az öt éneket, amelyik akkor este elhangzott. Nyilván belátta, hogy ez nem az ő szívügye. Babitsnak az volt. Annak a nyelvi, költői ereje kétségtelen. Mondom az általam korábban megfogalmazott pontatlanságok, hiányok vagy fogyatkozások ellenére is.

Weöres verseit mindig rajongással olvastam. A világ tarkaságát tükröző ezerarcú líráját, verstani sokszínűségét nagyon szerettem, szeretem. Érzékeltem világlátásának egységét, a keleti gondolkodásból is gyökerező személytelen bölcsességét. A keleti filozófiákban alkatának megfelelő világképre talált; az individuum emiatt is szorult nála háttérbe. A műveiben feltűnő szerepek szükségszerűen és természetes módon hozzátartoztak hajlamához. Erről több alkalommal vallott. Többek között a hetvenes évek legelején, amikor az ELTE olasz tanszéke vitát rendezett a fordításokról. Ebből egy kötet meg is jelent. Weöres Sándor hozzászólásának egyik bekezdését paradox volta miatt különösen tanulságosnak tartom. Mindjárt megkeresem: „Nem annyira lírikus, mint dramatikus alkat vagyok, még akkor is, hogyha ez a dramatikus alkat gyakrabban jelenik meg lírában, mint drámában. Van hajlamom erre a sokszemélyúségre. Minden lehető személyiséget igyekeztem belőle kianalizálni, és váltam személytelen emberré, aki ugyanakkor millió személyiség!’ Az ő személytelensége mégis nagyon más, mint amit az Újhold egyik-másik költője - nem mindenki - kialakított. Mint ahogy maszkjai is más gyökerűek, más jellegűek, mint mondjuk Babits maszkjai. Kritikusi tevékenységet nem végeztem költészetével, köteteivel kapcsolatban. Filológusi alapossággal, egy kivételével, nem foglalkoztam velük, ahhoz lényegesen jobban kellett volna ismernem az ősköltészetet, a keleti civilizációt és a művek bölcseleti hátteret. A kínai és japán líránál, filozófiánál jobban érdekelt az európai költészet, a XX. századi magyar irodalom.

LP: Az előbb Babitsot említette. Róla szóló monográfiájában is szólt kapcsolatukról. Milyen hatást gyakorolhat egy költő a másikra? Mondjuk Babits, aki apja lehetett volna Weöresnek.

160