Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2-3. szám - Saáry Éva: Emlékeztető
Ezt, hozzá hasonlóan, a magyar történészek közül, tudtommal senki sem tette meg. Mindig megértésre, objektivitásra törekedett. Az 1956-ról szóló talán legalaposabb munka azonban Csonka Emiltől származik („A forradalom oknyomozó története”). O ugyan csak a Szabad Európa Rádió müncheni „páholyából” kísérte figyelemmel a történéseket, viszont könyve szinte egyedül foglalkozik a robbanáshoz vezető úttal, a történelmi és néplélektani előzményekkel. Immár klasszikussá kristályosodott mondása, hogy a forradalom akkor kezdődött, amikor az első orosz katona magyar földre tette a lábát. A Kanadai Magyarságnál hosszú ideig szerzőtársam volt az egykor parasztpárti Kovács Imre. Önéletrajzát, többek között, én is méltattam. Címéül, akárhogyan is töprengett rajta, nem tudta azt adni, hogy „Magyarországfelszabadulása”. „Magyar- ország megszállása” lett. Ö mondta azt is a 80-as években, hogy most már talán nem jönne el hazulról, de még nem látja elérkezettnek az időt arra, hogy visszatérjen. Mindezek csak önkényesen kiragadott példák, a teljesség igénye nélkül, hiszen még sok mindenkit kellene „feltámasztani”, például az ausztráliai Padányi Viktort, aki „A Nagy Tragédia” című, hatalmas művében a két világháború okait és eseményeit, következményeit elemzi. Nincs senkire sem tekintettel, csak a saját lelkiismeretét követi. Hányán olvasták Magyarországon ezt a korszakalkotó könyvet ? Az őstörténészekről nem is merek beszélni, pedig őket sem lenne szabad kihagyni, akkor sem, ha tételeik vitathatóak: Baráth Tibor, Bobula Ida, Fehér Mátyás Jenő... * Fentebb csak a történészek (némelyikéről) beszéltem, de nem feledkezhetem meg az írókról sem, bár itt a feladatom még nehezebb, hiszen nagyon sokan vannak. Márait és Wass Albertet még úgy-ahogy ismerik Magyarországon (megvan az anyagi oka és háttere), de a többieket? Kabdebó Tamásnak számos kötete jelent meg, de mégsem lehet látni ezeket a kereskedések polcain, az utcai árusoknál (pl. a Széli Kálmán téren). Alig tudnak róluk. Ferdinandy Mihály, Vajay Szabolcs nagy történelmi regényei ismeretlenek. Fejtő Ferenc roppant érdekes önéletrajza sem kapta meg még az őt megillető helyet. Borbándi Gyula összefoglaló tanulmányait is inkább csak a „leárazott könyvek” soraiban láttam. Erről jut eszembe, hogy vaskos nyugati irodalmi lexikonát látva, szomorúan kell megállapítani, hogy az abban felsorolt szerzők közül, két kezemen meg tudom számolni, hányán szerepelnek Magyarországon. A végtelenségig lehetne sorolni a neveket: Békés Gellért, Bogyay Tamás, Csernohorszky Vilmos, Czettler Antal, Dénes Tibor, Domahidy András és Miklós, Cs.Szabó Fászló, Fáj Attila, Juhász Fászló, Skultéty Csaba, Szamosi József, Töttösy Ernő, Vadnay Zsuzsa, Vándor Györgyi, Vásárhelyi Vera... (Rengeteg fontos név kimaradt!). Otthon csak annak van nagy hírneve és elismerése, aki valamely idegen nyelven írt és érvényesült, mint pl. Kristóf Ágota. * Most olvastam a Bécsi Naplóban, Jánosi Antal tollából egy szép nekrológot a nemrég elhunyt Csokits Jánosról, aki egy ideig nyugaton élt (aSZER-nél is dolgozott), aztán végleg hazaköltözött. 1993-ban Berzsenyi Dániel-díjat, 2005-ben Arany János-díjat, 148
