Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Patak Márta: Napi séta; Edit helyett; Ébredés után; Az órák megszólalnak

Manyó már második napja nem fekszik le. Talán tudja, ha lefekszik, abból az ágyból ő nem kel föl többet. Ne ijedjek meg tőle, azt is mondta, mert nagyon rossz állapotban van. Az az erős asszony, akire mindig úgy fogok emlékezni, hogy megáll a műhely közepén, csípőre teszi a kezét, és fejét kissé oldalra billentve beleszív a cigarettájába, majd tűnődve szem ügyre veszi a vizsgadarabomat. Biccent kettőt-hármat, de még nem szól, mint aki magában latolgatja, jogosan lehet-e elégedett a teljesítményemmel. Aztán mielőtt megszólal, leültet, és belevág.

Foszlányokban jönnek elő a mondatai huszonöt év után, mintha a kert, a ház hozná ki belőlem az emlékeket, csak megyek a fia után, és közben Manyó hangját hallom, amint sorolja intelmeit, meg hogy lassan én is elmondhatom, van keresnivalóm ebben a szakmában, de vigyázzak, mert ez csak a kezdet, és egy élet is kevés hozzá, hogy az agyagot kiismerjem. Hálójába csal, mint a fortélyos pók a gyanútlan áldozatát, és mire észrevenném, hogy csapdába kerültem, már késő, fogva tart egy életen át, és mikor már-már azt hinném, uralom minden porcikámmal, hirtelen alakot vált a kezeim között, mintha önálló életre kelne, és addig ismeretlen arcát mutatja meg nekem. Olyan, mint a jó szerető, aki folyton képes megújulni, nem hagyja, hogy a másik ráunjon, és időnap előtt új szerető után nézzen.

Csak mentem Manyó fia után, és visszahangzott bennem az a régi hang, aztán amint átléptem a küszöböt, rögtön elszorult a szívem. Be kellett fognom a fülemet, már az előszobában, olyan fülsiketítő ketyegés járta át minden ízében azt a házat, amelyet emlékeimben mindig Manyó bársonyos hangja töltött be. Ahogy közeledtünk Manyó szobája felé, egyre erősebben hangzott a tiktakolás, mintha az órák egymással versengve mérnék azt a kevéske időt, ami Manyó életéből még hátravan. Mintha gonoszul ellenem esküdtek volna, amiért sose hallottam meg a hangjukat, és most követelőzőn kattintgatnák előttem a perceket, mint valami barokk csendélet elengedhetetlen, ám eleddig néma tartozékai.

Mikor a fia kinyitotta előttem Manyó szobájának ajtaját, és beléptem, az összes kattogó, percegő, koppanó, cirrenő ütést elnyomta az ingaóra ketyegése, amely a mélyhegedű hangját idézve hanggal töltötte meg Manyó betegszobáját, és az összes többinél gyorsabban és hangosabban szólt. Manyó az ágya szélén ült, nézett rám, beesett, barnáskék árokkal körbevont szemével, én odaléptem hozzá, átöleltem, leültem vele szemben, és hallgattam a szédítő iramban gyorsuló tiktakolást.

129