Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2-3. szám - Patak Márta: Napi séta; Edit helyett; Ébredés után; Az órák megszólalnak
Manyónak neveztem el, így hívtam a háta mögött, aztán egyszer nevetve megjegyezte, hogy milyen szellemes nevet találtam neki a Mari helyett. Emlékszem, zavaromban mukkanni se mertem, a fülem tövéig elvörösödtem a szégyentől, és hebegve iparkodtam valahogy szépíteni a dolgon, pedig fölöslegesen törtem magam. Manyó mindig tudta, mit miért mond és tesz. Azt hiszem, nála okosabb emberrel nem találkoztam még az életben. Miután felszabadultam - így mondták, mert érettségivel is szakmunkásnak számítottam munkát is ő segített keresni, a háziipari szövetkezetnél helyezett el, ahová ő is bedolgozott. Az utolsó év végén, mikor véget ért a gyakorlatom, emlékszem, leültetett arra a kanapéra, ahol először is hellyel kínált, s mikor pillantásom végigsiklott az ismerős órákon, arra gondoltam, hiába jártam annyiszor ebben a házban, sose figyeltem meg minden apró részletet, pedig mindegyik óra más, nincs két egyforma darab. Nem mertem megkérdezni Manyót, mi az órák története, vagy talán nem is akartam, mert mindig jobban szerettem magam kitalálni, minek mi lehet a magyarázata. Egyszer majd eljövök, és lerajzolom őket, szaladt át bennem egy pillanatra, és ettől meg is nyugodtam, nem sejtettem, hogy huszonöt évnél is több eltelik, mire megint eljövök. Emlékszem, kicsit untam már akkor Manyót, mert ő komolyan gondolta, hogy útravalóul ott helyben összefoglalja nekem, amit a két év alatt én észrevétlenül ellestem tőle, hiszen nem is kellett szavakba öntenie, egész lényén átsugárzott az egyenesség, a komoly, felelősségteljes emberség, ami egy életre példaképpé emelte a szememben, anélkül, hogy nagy dolgokat kellett volna mondania. Minden mozdulatából tanultam. Ahogy hozzáért egy pohárhoz, ahogy bánt az agyaggal, ahogy csomagolta az elkészült tárgyakat, azokból a határozott, ámde mégis tiszteletről árulkodó mozdulatokból, mint aki tudja, a tárgynak lelke volna. Persze, mindenre csak jóval később, utólag visszagondolva jöttem rá, addig önkéntelenül utánoztam őt, aztán ahogy múltak az évek, egyre biztosabb lettem benne, hogy minden komolyabb felismerésem Manyóhoz kötődik, mindent tőle tanultam az életben, és mint minden tanítvány, mihelyt kiszabadultam az életbe, nem telt bele sok idő, én is hűtlen lettem a mesteremhez. Csak ültem ott akkor tizennyolc évesen, szemben Manyóval, összeráncoltam a homlokomat, mintha feszülten figyelném, pedig nem is hallottam, mit mond, pontosabban hallottam a hangját, de mintha a szomszéd szobában vonósok játszanának, és átszűrődő hangokból csak a mélyhegedűre vagy a nagybőgőre figyelnék. Az volt a furcsa, hogy abból a rengeteg órából egyet se hallok ketyegni, csak amikor elütötte az egészet az előszobában cseresznyefából készült öreg ingaóra, akkor számoltam meg a háttérben felhangzó hat kondulást. Olyan érzés volt, mintha Manyó a puszta lényével elnyomna minden zajt maga körül, rajta kívül lehetetlenség volna bármit is meghallani abban a lakásban. És huszonöt év múltán ugyanúgy leültem hét óra után a bársonykanapéra, de már Manyó szobájában volt, talán utána vihették be, hogy Manyó ilyen beteg lett, hátha mellette kell aludnia valakinek. Mikor beléptem a kiskapun, a fia azzal fogadott, 128
