Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2-3. szám - Patak Márta: Napi séta; Edit helyett; Ébredés után; Az órák megszólalnak
Az órák megszólalnak KOVÁCS ILDIKÓNAK Az ágy szélén ült, mikor beléptem. Egész nap engem várt, pedig mondtam a telefonban a fiának, hogy csak munka után indulok, hét előtt biztos, hogy nem érek ki hozzájuk. Ezt is félve ígértem, mintha önkéntelenül is húzni akarnám az időt, minél későbbre tolnám a találkozást, mintha abban reménykednék, hátha történik addig valami, a mai napon sose jön el a hét óra. Aztán egész nap törtem a fejemet, hogy mit mondok majd neki, valami biztatásfélét, de csak közhelyek jutottak eszembe, és már előre láttam, tőle is olyan tehetetlenül, de mégis fellélegezve jövök majd el, ahogyan a kórházban fekvő beteg ismerőseimtől távozok. Tévedtem. Évek óta nem találkoztunk. Éltük a hétköznapjainkat, félévente-évente felhívtuk egymást telefonon, ennél többre nem futotta. Pedig milyen sokat jelentett nekem valamikor ez az asszony! Akkor lett anyám helyett anyám, amikor a legnagyobb bajban voltam, amikor senki más nem állt mellettem. Nem bízott bennem senki, az intézetben azt mondták, belőlem nem lesz semmi. Aztán megsajnált a rajztanárom, azt mondta, van érzéked az anyaghoz, elviszlek Manyóhoz. Tőle tanultam a mesterséget, ő tanított meg korongozni, formázni, festeni, és nála láttam először égetőkemencét. Emlékszem, mikor a rajztanár elvitt hozzá, az első alkalommal szinte semmi másra nem tudtam figyelni, csak a falióráit néztem gyerekes ámulattal. A lakás minden helyiségében volt legalább kettő, hogy Manyó bármerre jár, mindig lássa, mennyi idő van még hátra az égetésből. Miközben leplezetlenül az órákat bámultam, úgy tettem, mintha feszülten figyelnék, pedig csak a zsongást hallottam, ahogy beszélt hozzám, komolyan, de nem kioktatóan, hanem ahogyan az idősebb kolléga a fiatalabbhoz, akit magával egyenrangúnak tekint, megelőlegezvén a bizalmat, hogy egyszer majd úgyis az lesz, pedig akkor, tizennyolc évesen, én még ha figyelek, akkor sem fogtam volna föl semmit abból, amit mondott, csak utána, mikor már kint jártunk a rajztanárommal, akkor kopogott a fülemben a mondat, hogy ezzel a szakmával nyerek egy egész életet, nem fogom megbánni, ha ezt választom. Az üvegezett falú verandára nyílt a nappali, ahol leültetett a bordó huzatú díványra, melyhez ugyanolyan színű, bojtos végű sodrott zsinórral szegett, két hengeres párna is tartozott. Manyó velem szemben ült, a dívánnyal egyforma bordó bársony karosszékben, én meg úgy ültem, hogy egyszerre három irányba is tudtam nézni, sőt, a nyitott ajtón keresztül még a folyosón is láttam a faliórát. Azon a mondaton kívül semmire se emlékszem, de az megmaradt bennem, hogy a hangja is ugyanolyan volt, mint az a bársonyhuzat, amelyen ültem, amely folyton ingerelt, hogy oda-vissza simogassam, krikszkrakszokat rajzoljak rá az ujjammal, érezzem az anyag ellenállását, ahogy visszafelé végighúzom rajta a kezemet, majd a megnyugtató puhaságot, mikor elsimítom, és kezdem elölről. Két éven keresztül mindennap a műhelyébe jártam szakmai gyakorlatra, és ameny- nyire előtte a legtöbb gimnáziumi tantárgyat utáltam, annyira szerettem őhozzájárni. 127
