Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2-3. szám - Patak Márta: Napi séta; Edit helyett; Ébredés után; Az órák megszólalnak
Jó húsz percet aludhattam, talán arra riadtam föl, hogy csapódik egy kocsi ajtaja. Biztos a tulajdonos ment el hazulról, gondoltam. Nyújtózkodtam egyet, kirázott a hideg, lassan felültem. Az éjjeliszekrényen még mindig fél négyet mutatott az óra. Az enyémen már fél öt volt. Kivánszorogtam a konyhába. Sorra nyitogattam a felső szekrényeket, hátha találok teafüvet. Találtam is. A teáskanna alul volt. Forraltam vizet, beletettem a teafüvet, és levettem a nyitott kredencpolcról egy csészét meg egy tányérkát. Az asztalra tettem, és miközben töltöttem a teát, azon morfondíroztam, vajon az apróbb vagy a nagyobb tárgyakkal kezdjem-e. Állva kortyolgattam a teát, igyekeztem nem tekingetni se jobbra, se balra, nehogy a látvány lekösse figyelmemet, mielőtt visszamegyek a nagyszobába. A teáscsésze ismerős volt: az is a benti készlethez tartozott. Gondoltam, bentről kihozom majd a készletet ide a konyhába, csinálok helyet neki, ha kell, néhány fazekat is kiköltöztetek a sufniba, úgyse lesz rá szükségem. Kiittam a csésze teát, töltöttem még egyet. Leültem a hokedlire. Kissé félve pillantottam föl a szekrény tetejére, ám a régi kávédarálón megakadt a szemem, alig tudtam levenni róla a tekintetemet, néztem, mint akit megbabonáztak, s közben távoli duruzsolás neszét hallottam. A konyhaszekrény fehér volt, az ajtói barnák. A kávédaráló is barna. Gondoltam, azt mindenképpen ott hagyom. Mellette mázas csuprok, vázák, meg egy gyümölcsöstál. Megittam a második teámat is. Visszamentem a szobába. Leültem a rekamié szélére, és a térdemre könyökölve fogtam a fejemet. Megint elbizonytalanodtam, honnan is kezdjem. Eszembe jutott az éjjeliszekrény fiókja. Vajon a képeket miért nem vitte föl a tulajdonos ? Először azokat fogom kipakolni onnan, gondoltam. Mindet beleteszem egy zacskóba, és ha látom, nekiadom. Legyenek inkább csak nála. Aztán eszembe jutott, hátha valami miatt nem akarja látni őket, különben már rég fölvihette volna. Az is lehet, hogy kiválogatta, ami neki kell, a többit meg itt hagyta. Inkább mégse adom neki, gondoltam. Hadd maradjanak csak itt, legfeljebb nem használom azt a fiókot. Majd az alsóba teszem, amit oda szánok. Föl is álltam, kihúztam, hogy mi van benne: levelek. Régi levelek. Gyorsan visszatoltam a fiókot, és lezöttyentem a reka- miéra. Lerúgtam a szandálomat, és magam alá húztam a lábamat. Arra gondoltam, egyelőre nem rámolok ki a bőröndökből, csak azt veszem elő, amire este szükségem lesz. Törülközőt, szappant, fogkefét, hálóinget, ágyneműt, a többi ráér. Mégiscsak jobb lesz reggel, addigra kissé megbarátkozom talán az új környezettel. Elindultam a kisszobába, gondoltam, fölhúzom az ágyneműt, azzal is telik az idő. Az előszobaszekrényen észrevettem a három összehajtogatott csipketerítőt. Visszavittem őket, és ugyanúgy, ahogy voltak, visszatettem őket a helyükre. Másnap arra ébredtem, hogy a redőny résein keresztül tűz rám a nap. Hunyorogva néztem a paplanomra vetülő fénycsíkokat. Csak akkor néztem körül, amikor teljesen megbizonyosodtam róla, hogy valóban itt vagyok, új albérletem kisszobájában. Halványan derengett bennem az álmom emléke, de minél jobban felébredtem, annál inkább elmosódtak a képei, végül csupán egy utcát láttam, mely a valóságban nem létezik, álmomban viszont gyakran járok ott, szinte mindig oda kell visszamennem, ott van a régi lakásom, ahonnét még nem hurcolkodtam el teljesen, mindig marad 124
