Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Patak Márta: Napi séta; Edit helyett; Ébredés után; Az órák megszólalnak

ott valamilyen holmim. Felültem, leszálltam az ágyról, és mezítláb kicsattogtam a kövön a vécére. Utána megmosakodtam. Megállapítottam, hogy az egyetlen helyiség a fürdőszoba, amit teljesen kipakolt a tulajdonos. Vadonatúj a mosógép. Más nem is volt benne, csak az a mosógép, meg amit én előző este bevittem. Fésülködés helyett összeborzoltam a hajamat, aztán a konyhába indultam teát főzni. A már ismerős tárgyak közé. A tegnapi csészéből ittam, csak kiöblítettem kicsit. Miközben a teát kortyolgattam, arról próbáltam győzködni magam, hogy most, nincs mese, most neki kell állnom a pakolásnak, mert ha most nem teszem, akkor örökre úgy marad itt minden, ahogy volt. Márpedig én azt nem szeretném. Nem ártana, ha a saját tárgyaim vennének körül. Elvégre itt kell laknom. Mégpedig nem is rövid ideig. Töltöttem még egy csészével, azt is kiittam, gyorsabban, mint az előzőt, és visszamentem a szobába felöltözni. Ugyanazt a ruhát vettem föl, ami előző nap volt rajtam. A konyhában kezdtem a pakolást. Az alsó szekrényből kiválogattam a nagyfazekakat, egymásba raktam, és apránként kihordtam őket a sufniba. A helyükre pedig az étkészlet darabjait a szobából. A levesestál került legbelülre. Minek az nekem.

Gyorsabban haladtam, mint gondoltam. Azt hittem, sokkal nehezebben megy majd, mert ellenállnak a tárgyak, amiért idegen kéz háborgatja nyugalmukat. De semmi ilyesmi nem történt, megadón a doboz mélyére vándorolt a sok porcelánfigura, dobozka, váza. Legfelülre a képeslapdíszdoboz meg a három csipketerítő. A lemezek is hasonló sorsra jutottak. Szerencsére találtam a sufniban egy nagyobbacska dobozt, amiben állítva is elférnek. A kicsiket csak úgy rátettem a nagyok tetejére. Előbb a lemezjátszót vittem ki, arra tettem rá a dobozt. A könyvekre pillantva megint elbizonytalanodtam. Azokat talán itt is hagyhatnám. Hisz elférnek. Mégis meggondoltam magam, hogy azokat is kiviszem, legfeljebb majd visszahozom őket, ha úgy látom jónak. Már csak a tévé maradt odabent a szekrényen. Az maradhat, döntöttem el. Úgysem zavar. Az állólámpát viszont kivittem.

Kihúztam az éjjeliszekrény fiókját, hogy a fényképeket, a leveleket is összeszedem. És ahogy felmarkoltam a képeket, egy kihullott a kezemből. Fölkaptam, és ahogy ránéztem, megfordult velem a világ. Szakasztott ilyen kép van a dobozomban. Recés szélű, megsárgult, markáns férfiarc: a nagyapám, akit nem is ismertem, aki ottmaradt a Don-kanyarnál! Semmi kétség, ő az. Akár össze is tudom hasonlítani. És szaladtam az utazótáskámhoz, elővettem a fényképes dobozomat, és gyorsan kikerestem a többi közül a nagyapám képét. A megszólalásig hasonlított, de mégsem volt teljesen egyforma a két fénykép. Visszatettem az enyémet a többi közé, a másikat meg bele a zacskóba, a fiók további tartalmával együtt. Nem tudom, miért, de nagyon rossz kedvem lett. Az volt az érzésem, hogy én nem fogom itt megszokni. Valami nagyon zavart, valami azt mondatta velem, hiába pakolom ki a néni holmiját, mégis egyre inkább úgy érzem, mintha ő is - vagy talán valaki más - itt lenne a lakásban, és rossz szemmel nézné, amit művelek.

Délutánra minden mozdítható tárgyat berámoltam a sufniba a nagyszobából meg a kisszobából, a konyhában már csak két szekrényfiók tartalma maradt, amit át akartam költöztetni. Hazudnék, ha azt mondanám, elégedett voltam a teljesítményem125