Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2-3. szám - Patak Márta: Napi séta; Edit helyett; Ébredés után; Az órák megszólalnak
csak álltam magam elé meredve, nem mertem lépni se jobbra, se balra, mint akit vadidegen lakásban egyedül hagynak, és fél elmozdulni a helyéről, nehogy tolakodó jelenlétével felborítsa a lakás megszokott nyugalmát. Nem tudom, meddig állhattam ilyen dermedten, a padlót kettészelő fénynyalábra szegezett tekintettel. Lassan, óvatosan pillantottam föl, a fénykéve útját követve, melyben, ahogy remegett, millió táncoló porszemet láttam. Az ablakra néztem, aztán elindultam, hogy én most kinyitom, hátha a friss levegő eloszlatja bennem ezt a mérhetetlen bénultságot. Elhúztam a függönyt, kitártam az ablakot, és behunyt szemmel a lemenő nap felé fordultam. Még volt ereje, el is vakított, hunyorognom kellett tőle. Gépies mozdulattal megfordultam, és igyekezvén elhessegetni magam elől az utóképeket, és pillantásommal lassan végigpásztáztam a nagyszobát. Nyugodtan kidobhatok mindent, amire nincsen szükségem, visszhangzott fülemben, miközben elindultam a régimódi, kihúzható rekamié felé, hogy leülök egy kicsit, barátkozom a szobával, mely ezentúl az otthonom lesz. A bordó huzatú rekamié háttámláján, pontosan középen, gondosan az elválasztó csíkhoz igazítva, fehér csipketerítő díszelgett. Mielőtt leültem, levettem onnan, összehajtogattam, és letettem magam elé az üvegezett dohányzóasztalra. Valahogy ismerősnek tetszett a mozdulat. De már csak így utólag mondom, akkor megmagyarázhatatlan villanást éreztem csupán, olyasfélét, mint amikor az emberben ébredéskor átsuhan egy kósza álomkép, de aztán rögtön a napi teendői jutnak eszébe, és ha semmi sincs, ami később a nap folyamán előhívja, örökre el is enyészik az álomkép. Az ablak felőli oldalra ültem, egy állólámpa meg egy éjjeliszekrény volt mellettem. Az éjjeliszekrényen az ébresztőóra fél négyet mutatott. Ránéztem az órámra, a szerint majdnem pontos volt, pedig állt, talán már hónapok óta, hiszen a tulajdonos édesanyja kórházban halt meg, nem is itthon, ebben a lakásban. Ültömben oldalra nyúltam, kihúztam az éjjeliszekrény fiókját, hogy megnézzem, üres-e. Amilyen gyorsan kihúztam, olyan gyors mozdulattal rögtön vissza is toltam, mihelyt pillantásom a fiók tartalmát képező fényképhalomra esett. Elkaptam a kezemet, és a rekamié másik oldalán álló sötétbarna háromajtós szekrényt, a rekamiéval szemközti vitrines szekrényt, meg a hatalmas méretű, szanaszét ágazó fi- kuszt vettem szemügyre. Fölnéztem a mennyezetre, mintha iménti riadalmamra keresnék magyarázatot, ám ott csak a jellegtelen, ódivatú csillár három karja meredezett fölfelé sárga burájával. Előttem az üveglapú dohányzóasztal, viszonylag magas, két oldalán karosszék, a szürke fém lábú rekamiéval megegyező, bordó huzattal. Mindkettő háttámláján ugyanolyan csipketerítő, csak kicsit kisebb méretű, mint amilyent a rekamiéról leszedtem. Fölálltam, hogy azokat is leszedem. Összehajtogattam, és mind a hármat kivittem az előszobaszekrényre, hogy majd később elteszem őket valahová. Nem tudom, miért épp a három csipketerítővei kezdtem, talán csak azért mozdítottam el őket a helyükről, hogy végre történjen valami, de lehetőleg minél kevesebb mozdulat árán, ne kelljen kinyitnom fiókot, szekrényt, ne kelljen elhúznom a vitrines szekrény üvegét. Mintha kényszerítettek volna, hogy keljek föl, én engedelmeskedtem, csak nekem nem akartak engedelmeskedni ernyedt tagjaim. 122
