Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2-3. szám - Patak Márta: Napi séta; Edit helyett; Ébredés után; Az órák megszólalnak
nem is egyszer. Legtöbbször kimerevített pillanatokat. Egy emeletes ház tetején állok, és tudom, hogy most le kell ugranom, mert minden menekülési utat elvágtak előttem, ha nem ugrok, végem van, üldözőim menthetetlenül elkapnak. És ilyenkor mindig arra ébredek, hogy megfeszül a térdem, csuromvizes vagyok. De valahogy ezekből a jelenetekből is hiányzik a félelemnek az a nullfoka, nem tudom másként nevezni, ami egész eddigi életemből hiányzott. Az a vegytiszta félelem. fiat hétig voltam kórházban utána, és mire kiengedtek, már az iskolaév is véget ért. Igazgatói engedéllyel lezárták a jegyeimet, felelnem se kellett. Emlékszem, azon a nyáron szinte ki se tettem a lábam a szobámból. Nem csináltam mást, csak olvastam, meg órák hosszat a plafont bámultam, és hajárt egyáltalán valami a fejemben, akkor is az életben maradt regényszereplők helyébe képzeltem magam, akikről olvastam. Különös, hogy a harminc év alatt Edit ritkán jutott eszembe úgy, hogy ő Edit. A mindennapjaimban gondolkodás nélkül bennem él, nem kell gondolnom rá, ugyanúgy, ahogy arra is ritkán gondol az ember, hogy ő ő, azonos önmagával. Ha meg gondolkodom, többnyire akkor se ő, inkább annak a kimerevített gondolatfényképnek az emléke tér vissza időről időre, amelyen Edit arcáról leolvastam a rémületet. Aztán utána már csak a lassított kép következik, mint álmomban. Ahogy szalad az ajtó felé, feltépi, ugrik, én meg utána. Szinte csak olyankor fordul elő, amikor arra gondolok, végre minden olyan tökéletes, ennél jobb nem is lehetne. És olyankor villan az a gondolatfénykép. Mint a tőr. Edit hiánya fel se tűnt a tanteremben. Az első padba kerültem, nem néztem öt- percenként hátra, az ajtó felőli padsor negyedik padjához, ahol ült, hanem mint valami zárványt, elraktároztam magamban a hiányát, öntudatlanul helyet szorítottam neki a pillantásomban, a gondolataimban. Sokszor tűnődöm, ha nem Edit hal meg, hanem én, vajon ő is így jár-e, mint én, hogy az én szememmel is néznie kell a világot. Aztán elhessegetem a gondolatot, hiszen akárhogy töröm is a fejem, mindig oda lyukadok ki, hogy én én vagyok, és nem tudnám magam nélkül elképzelni Edit életét. Mint amikor visszagondolok az ébredésre, amikor a fölém hajoló doktornő mosolyogva jó reggelt kívánt, én pedig ahelyett, hogy visszaköszöntem volna, rögtön azt kérdeztem, hogy hol van Edit. O meg visszakérdezett:- Edit? Ébredés után Nyugodtan kidobhatok mindent, amire nincsen szükségem, mondta a tulajdonos, miután bekísért az emeletes családi ház alsó szintjére, ahol előttem állítólag az édesanyja lakott. Fél évvel azelőtt halt meg, azt mondta, és minden ugyanúgy maradt a lakásban, ahogy ő otthagyta. Mikor a kezembe nyomta a kulcsokat, és én magamra maradtam a nagyszobában a két bőröndömmel meg az utazótáskámmal, egy darabig 121
