Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Patak Márta: Napi séta; Edit helyett; Ébredés után; Az órák megszólalnak

dikes fiúktól nem egyszer látta, és ugrott. Én gondolkodás nélkül követtem. Villámgyorsan. A két mozdulat között, ahogy Edit felrántotta az ajtót, és kiugrott, aztán ahogy utána én is félrenyomtam az ajtó jobb szárnyát, és ugrottam, talán tíz másodperc se telt el. A villamos még nagyon lassan ment, épphogy csak elindult.

Láttuk mi már számtalanszor ezt a jelenetet, amikor jött az ellenőr: a menekülő felrántja az ajtót, és egy jól időzített mozdulattal ugrik. A villamosból visszanézve úgy látszott, mintha csak egy kőre lépett volna, és egy kicsit megbicsaklik a lába, de egy hirtelen sasszéval lépést vált, és mintha mi sem történt volna, megy tovább.

Emlékszem, mikor először találkoztam Edit édesanyjával, miután hazaengedtek a kórházból. Akkor is, azóta is, valahányszor találkozom vele, még most is érzem a tekintetében azt a rosszalló vagy inkább fájdalmas vádat, nem is tudom, minek nevezzem. Mintha azt mondaná szomorúan: ugye tudod, nem sok híja volt, hogy te sem vagy itt ? Csakhogy én érzem benne a szemrehányást. Hogy miért éppen te vagy itt, és nem Edit, mikor te is ugyanúgy meghalhattál volna; vagy ha te akkor nem vagy ott, Edit még most is itt lehetne. Ilyen érzéseket sejtek a pillantásában. Pedig csak rázza a fejét, szólni sem tud a könnyeitől, csak a vállamra teszi a kezét, és rázza némán a fejét.

így visszagondolva jövök rá, hogy egyáltalán nem látom magam előtt azt a pillanatot, amikor ugrottam. És mintha az a másodperctöredék is kiesett volna, amely aközött telt el, hogy Edit felállt a helyéről, a hátsó ajtóhoz rohant, föltépte, ugrott, és én is megtettem ugyanezt a mozdulatsort. Álmodni persze álmodtam hasonlót,

120